Harsogó zöld leveleivel kelleti magát a friss tavaszi káposzta, meghökkentő az ára, ezer forint egy kiló, háromszor annyi, mint öreg, tavalyi társaié. Cvekedlihez készülődünk, amihez jó lesz nekünk a halványabb, régebbi darab is. Fülünkben a szó, ami a német zweckerlből ered, ami meg az etimológiai szótár szerint a zwicken, azaz csípni igéből jön, és arra utal, hogy eredetileg a laposra nyújtott gyúrt tésztából csipkedték ki hozzá a darabokat. Milyen hajlékony a magyar nyelv, hogy két egyszerű betűvel pompás szavakat alkot. Nokedli, hokedli, puszedli, stampedli, krumpli, sámli, krampampuli, hangedli, sramli és sorolhatnánk. Mi persze nem fogjuk csipkedni a tésztát, elég akkor babrálnunk ilyesmivel, ha gulyásba szaggatjuk a csipetkét, vagy hússal töltött pilményit formázunk előbb félkör, majd lyukas kalap alakúra. Igaz, arra azért nem vetemedünk, hogy bolti tésztát használjunk, mikor ott vannak kint a kertben a tyúkok, és boldogan tojják a szép, sárga tojásokat. Korábban kacsatojással gyúrtuk a tésztát, amíg egy éjszakai rém el nem hurcolta valamennyit, májastól, töpörtyűstől, töltött nyakastól, ropogós, sült combostól, rozéra grillezett mellestől együtt, a zsírról már nem is beszélve, amit a kertből kihúzott friss lila hagymával, jó házi kenyérre kenve képzeltünk magunk elé, persze csak addig, amíg gasztronómiai álmainkat kerékbe nem törte az ádáz mókáré.
Kis olasz tekerős gépünk a kinyújtott lapokat csak csíkokra tudja vágni, „kockákra” nem. Számomra ez nem tűnt nagy gondnak, mifelénk Palócföldön a káposztás csík fogalma cseppet sem ismeretlen, ellentétben a velem egy asztalnál ülő és étkező somogyországi ember ízemlékeivel. – Mi ez? – kérdezte, mikor elé tettem a tányért. – Káposztás cvekedli – mondtam, mire gyanúsan vizslatni kezdte előbb balról, aztán jobbról, villával is beletúrt, majd magyarázni kezdett, hogy cvekedli biztosan nem, kizárt, hogy ilyen alakja legyen, márpedig a vizuális élménynek összhangban kellene lennie az elfogyasztott étel ízével, különben tán még az emésztés is megzavarodik.
Ilyen esetekre szoktam javasolni a bakterházas Regős Bendegúz klasszikus mondását, miszerint csukjuk be a szemünket, aztán úgy falatozzunk, de ekkor jött a következő probléma.
Mert ha ez káposztás cvekedli, akkor bizony hiányzik a porcukor az asztalról.
– Minek a porcukor? – kérdeztem vissza, éppen a borsőrlőt levéve a polcról, mert a sót korábban már odakészítettem. Kiderült, feléjük inkább édesen eszik ezt az ételt, ami már csak azért is különös, mert az amúgy is édeskés káposztát eleve zsírban karamellizált cukorral pároljuk, minek a kétszer is édeset harmadszorra megcukrozni, pont ezért kell a bors meg a só, hogy ellensúlyozza azt.
Két táborra szakadt hát ebédlőasztalunk, mindenki ette az ételt a maga módján, annak, aminek gondolta, sósan vagy édesen, lehetőleg a másik tányérját nem nézegetve, nem fitymálgatva, elvégre egy ilyen egyszerű, jó étel mellé nemigen kell szokásbéli vagy épp kultúrtörténeti vitákat kanyarítani.