A vendégek, újságírók, érdeklődők nehezen tudnák nem jól érezni magukat a linzi eseményen. A hangulatos belvárosban, könnyen bejárható térben, egymáshoz közel eső vetítőhelyeken lehet ismerkedni az elmúlt év európai filmtermésével. Amíg átsétálunk egyik helyről a másikra, a város a kávézóival, könyvesboltjával alkalmat ad a töprengésre és az újratöltődésre. Itt nem érezni időzavart. Nem látni megszállott kritikusokat, akik kétségbeesetten próbálják bejelölni a műsorfüzetben, mit és mikor tudnának megnézni egy hatalmas kínálatból. Itt is kell válogatni, de nem nyomasztó a mennyiség, gyorsan összeállítható a program, nem kell rettegni, hogy lemaradunk valamiről. Nincs hivalkodás, üres zsivaj, ismerkedési kényszer. Van hol beszélgetni, és van hol hallgatni.
A fő kérdés persze, hogy mit kapunk a vetítővásznakról. Az érdeklődés középpontjában ezúttal is a játékfilmes versenyprogram állt. Az ember hajlamos örülni, hogy pályájuk elején tartó filmesek, többnyire alacsony költségvetésű művei mérettetnek meg benne. Mert ösztönei még mindig azt súgják, ez más lesz, nem trendi, biztos felvillan majd sokszor az eredetiség. Ideje azonban szembenézni azzal, hogy ezek a munkák is egyre inkább kijelölt pályán futnak. Egyik alapvető céljuk: felhívni a figyelmet az alkotó létezésére, tehetségére. Bekerülni a piacba vagy legalább a közelébe jutni. Az alacsony költségvetés korlátai nem ösztönöznek erős formanyelvi kísérletezésre, az élet ismeretlen drámai szeleteinek feltárására, koncepciózus lázadásra a kommersz trendekkel szemben. Ez is csupán egy filmtípus, a maga szűk piacával, fesztiváljaival, divatos témáival.
Leginkább a dokumentarista stílusú filmeknél volt érezhető a kiüresedés, elerőtlenedés. Mennek bele remegtetett kamerával a közegbe, ugyanabba a nyomorúságosba, helyes, de minden kevés művészi vagy legalább analizáló, tényfeltáró elképzeléssel. A francia új hullám és a cinema verité kapcsolatából egykor új filmnyelv, sajátos vizuális látásmód alakult ki. Az új román film low budget dokumentarizmusát nagyon kidolgozott dramaturgia tette erőteljessé, és persze egy nemzedék közlési kényszere egy zsákutcába jutott országról, társadalomról. De miért kell két grúz lány egymáshoz hangolódását figyelni közösen bérelt lakásukban (A saját szobám, r: Ioseb Bliadze). Miért készül megformálatlan film arról, hogy egy rendező filmet készít egy francia munkásváros hátrányos helyzetű gyerekeivel (A legrosszabbak, r: Lise Akoka, Romane Gueret), ha se új szociográfiai, pszichológiai rétegekhez nem jut el, és néhány ironikus felhangon túl kerüli a vállalkozás morális kérdéseinek exponálását. Kár, hogy az ukrán Pillangólátás (r: Makszim Nakonecsnij) sem tulajdonított jelentőséget a kompozíciónak, mert ez a film legalább fontos rétegeket mutat be az ukrán társadalom traumatikus, agresszivitásba gyötört szorongásából egy, még a 2014 utáni csatározások frontjáról hazatért, súlyosan abuzált, helyét nem találó katonalány csendes vergődésén keresztül.
A másik kitaposott út a rafinált szerkezet, vizuális igényességgel, olykor attraktivitással. Grosan Cristina idehaza és külföldön is megkapta érte a Hétköznapi kudarcokért az elismerést, most nem jutott el a díjig. Miként Ann Oren virtuóz, abszurd remekeket idéző munkája, a Piaffe sem. A zsűrit valahogy nem érdekelte a formateremtő képesség, alighanem belterjességet, magamutogatást érezhetett ezekben a kitűnően megcsinált filmekben. nem mondanám, hogy teljes joggal. De kétségtelen, hogy ebből a merítésből a legszerényebb, a horvát Biztonságos hely (r: Juraj Lerotić) fogott meg igazán. És másokat is, mert érdekes módon közönségdíjat kapott. Érezhető volt, hogy nagyon belülről, személyes élményből származik ez a történet, amelyben egy traumatizált férfit próbál testvére és anyja kihozni a depresszióból, és visszatartani az öngyilkosságtól – eredménytelenül.
A győztes filmre valahol középúton leltek rá a díjosztók. Damian Kocur alkotása, a lengyel Kenyér és só reflektív visszafogottsággal, egy szülővárosába hazalátogató fiatal zenész józan szemlélődésén keresztül közelít szociális témákhoz, az egyhangú vidéki élethez, a migránsokkal szembeni elutasító magatartásokhoz. Szép, „minden a helyén van benne” film, jól egyensúlyban tartott művészi és társadalmi érzékenységgel. De azért aligha lesz könnyen előhívható emlékeinkből. Mert enervált, kiszámított pályán mozgó művészi-szellemi közeg szülte. Ki lép ki belőle?
