- A Kurt Elling-jelenség

Amikor az 1990-es évek közepén a chicagói evangélikus templomi karnagy fia, Kurt Elling pályája a kóruséneklés felől a jazz irányába kanyarodott, kevesen hitték, hogy ez egy világkarrier kezdete lehet. Bemutatkozó albumát ugyan a patinás Blue Note kiadó jelentette meg, de a művész és menedzsmentje is megdöbbent, amikor néhány hónappal később Grammy-díjjal ismerték el. Elszaladtak az évtizedek, és a most 55 éves Elling már úgy tért vissza Magyarországra, hogy a férfi jazzénekesek mezőnyében régóta megkérdőjelezhetetlen a világelsősége. Persze felmerül a kérdés, hogy jazznek nevezhető-e még a sokkal populárisabb stílusokból (funky, soul, rhythm and blues és kortárs pop) összerakottt produkció, de a műfaji vitáknak nincs sok értelme. Annyiban mindenképpen jazz, hogy Elling nagy teret enged a rögtönzésnek, a zenei tréfáknak és dialógusoknak, pillanatnyi ötleteknek.

A zsúfolásig megtelt Budapest Jazz Club adott otthont a szerda esti koncerteknek – a nagy érdeklődésre tekintettel este héttől és kilenctől is volt előadás. Talán éppen ezért Elling kissé szűkre szabta a produkció időtartamát – ráadással együtt nyolcvan percet töltött a színpadon. A gitáros-producerrel, Charlie Hunterrel másfél éve létrehozott Superblue – amelynek most európai klubturnéja zajlik – roppant szórakoztató, dinamikus funky-muzsika, amely a műfaj hetvenes-nyolcvanas évekbeli klasszikusainak (Earth, Wind and Fire, Kool and the Gang) világát modernebb és ritmikailag intenzívebb környezetbe helyezi. Elling és Hunter ehhez profi és remekül együttműködő társakat talált, a billentyűs Kenny Banks Jr. és a dobos Marcus Finnie személyében. Az azonos című lemez anyaga mellett a repertoáron olyan klasszikusok újraértelmezett alkotásai is szerepeltek, mint Tom Waits vagy Ray Charles.

A fekete bársonyfüggöny előtt színpadra lépő Kurt Elling elegáns, higanymozgású, magabiztos szólista, aki négy oktávot meghaladó hangterjedelmének köszönhetően bariton fekvéséből olykor a férfiszoprán magasságáig kalandozik. Nagyszerűen improvizál, scattel, néhány másodperces kabarészámokat ad elő, amikkel pillanatok alatt magával ragadja a publikumot. Az egész előadásból számomra ugyanaz hiányzott, mint a világ első számú jazzénekesnője, a hamarosan Budapesrtre látogató Diana Krall újabb produkcióiból: a szív, a lélek, a mélység, az igazi átélés lehetősége. Mert a művészet lehet szórakoztató, de sohasem házibuli; az improvizatív zene is lehet könnyen befogadható, de nem szerencsés, ha már-már kommersz. Ellingnek – rendkívüli népszerűsége okán – keskeny határmezsgyén kell egyensúlyoznia, s úgy érzem, sokkal jobb lenne, ha visszatalálna a műfaj óriásainak, a bebop és a cool jazz idoljainak szerény, szinte alázatos előadásmódjához. Egy kritikus kollégám Elling legutóbbi (tavaly nyári) koncertje kapcsán úgy vélte, „az egyenes vonalú felfelé haladást helyben járás vagy az elért eredményeket ismételgető körkörös mozgás váltotta fel.” Sajnos ez azóta sem változott.