- Az őrültség nem unalmas - interjú Virginie Efira francia színésznővel

A mások gyerekeivel most először van versenyben a Velencei Filmfesztiválon. Érdekes, hogy csak most jutott el ide egy filmmel, nem?

Képzelje, épp tíz perce jött azzal az ügynököm, hogy most végre szintet ugrottam a karrieremben. Nem a siker kapcsán, hanem hogy elfogadjanak az alkotók, mint színészt, akire rá lehet bízni komoly karaktert és feminista témát. Legalább öt főszerep kellett ahhoz, hogy az alkotók – hangsúlyozom nem a közönség – elérjenek arra a szintre, hogy ne a testemet, hanem az eszemet és az érzékenységemet vegyék figyelembe.

Mit gondol, ez miért ilyen hosszú folyamat?

A film, mint önkifejezési forma sokak számára elidegenítő. Szakmán belül is. Valakinek a látomása, saját produkciója. Az irodalom esetében ez teljesen másképp van, ott minden író tudja, hogy megalkotni valamit csak a folyamat egy része, nagyon sok múlik a befogadón, annak fantáziáján. Nem szeretném a filmművészetet kritizálni, hiszen a része vagyok az iparágnak, csak jelezni szeretném, hogy itt sok-sok folyamat zajlik párhuzamosan. Nekem is például atomjaira kell szednem magam, hogy el tudjak játszani egy olyan komplex karaktert, mellyel Rebecca Zlotowski rendező megbízott. Nem csak „eljátszani” kellett egy szerepet, hanem kézzelfoghatóvá tenni azt a depressziót, mely bármelyikünket utolérhet. Nekem ez nem megy csettintésre, így számos saját magammal szemben felállított tabuval kellett szembenéznem. Tudja, ez nagyon érdekes dolog, mert értem, hogy ha valaki rám néz, akkor először nem azt gondolja rólam, hogy rettegek attól, hogy nem lesz gyerekem, vagy még partnert sem tudok magamnak szerezni.

A velencei verseny azt is jelenti, hogy bekerült egy klubba, ahol Oscar esélyesekkel csap össze az elismerésért. Ez fontos önnek?

Imádom ezt a kérdést, mert pillanatnyilag ezt afféle nem létező dolognak látom. Tudom, hogy a showbiz ilyen, ha elérsz egy szintet, akkor nem prémiumot kapsz, mint egy multinál, mert jól teljesítettél, hanem hónapokkal később derül ki, hogy ez mit jelent a számodra: kapsz-e jobb szerepajánlatokat? Amit most érzek, az egyfajta rajongás, amit nem szeretnék semmiképpen sem túlgondolni – nem a rajongók adják a fizetésed. Ha ez azt jelenti viszont, hogy az ő segítségükkel a nevem biztosabb büdzsét és nagyobb szabadságot jelent egy rendezőnek, akkor annak majd a jövőben lehet örülni. Egy színésznő élete azonban sokkal inkább a csalódások terepe, mintsem a felhőtlen örömé. Tudja, én dolgozni szeretek és nem dolgozni azon, hogy hadd dolgozzak. Utóbbi rettenetesen untat.

Hogyan került kapcsolatba a Rebecca Zlotowskival?

Láttam az első filmjét, a Belle Épine-t (Rózsatövist), és azt gondoltam, nagyon érdekes és szeretnék vele valamikor együtt dolgozni. Ismertük egymást, gyakran összefutottunk és amikor felhívott, meglepődtem: egy imázsfilmhez kért fel, amelyet az Európai Parlamentnek forgatott. Azután amikor megkeresett A mások gyerekeivel, volt egy aggodalma: vannak-e tapasztalataim, vajon férfiak valaha visszautasítottak-e engem. Hát ezen jót nevettem. Miután meggyőztem arról, hogy igen, megbízott az intuícióimban.

Hogyan választ szerepeket? Ez igen érzékeny és intim munka volt, miközben előtte főszereplő volt Paul Verhoeven Benedettájában, amelyben egy nimfomán apácát alakított.

Nagyon fontos: nem szerepeket, hanem rendezőt választok. Olyan alkotókat, akik igazi emberi személyiségeket várnak tőlem – legyen az bármilyen extrém, nem baj, amíg hiteles. Ha a rendező érdekes, nincsenek skrupulusaim.

Azért a Benedettához kellett némi vakmerőség, nem?

Olykor érdemes kockáztatni. A Benedetta olyan film, melynek kapcsán nem azt jegyzik meg, hogy „jaj de jó voltam”, hanem azt, hogy milyen bátor filmben szerepeltem. Lehetek zseniális tíz romantikus komédiában, arra senki sem fog emlékezni. Amúgy az olyan rendezők, akik bölcsek és tapasztaltak, kevesebbet dumálnak feleslegesen. Tudják, mit akarnak, Verhoeven meg ilyen fickó.

Rajongója?

Az voltam húszévesen. Ha a Hús év vér után megkéri a kezemet, hozzámegyek. Szerettem a Robotzsarut, sőt később még a Showgirls-szel sem volt bajom, sőt, érettem és imádtam az abban megbújó gyilkos iróniát. Halkan vallom be, az Elemi ösztön sovonizmusával sem volt bajom, de ha akkor kér fel, biztosan nemet mondok, mert annak idején a feministák máglyára küldtek volna. De most a forgatókönyv nélkül igent mondtam neki. Az őrültség legalább nem unalmas.