Nosztalgiavonattal járok haza. Mármint nem küllemében, hiszen a Bécs és Szatmárnémeti járaton nincs semmi, ami a régmúlt idők patinájára emlékeztetne, kicsit sem hajaz az Orient expressz megidézett és méregdrága eleganciájára. Mégis. Ha felülök rá, úgy érzem, messze nem a XXI. század menetrend szerinti gyorsvasútjára szállok, hanem a gyerekkoromba repülök vissza. Leginkább a menetidő miatt. Pontosabban, ahogyan a járat viszonyul az időhöz, az teszi őt olyan balzsamosan ismerőssé.
Manapság megszoktuk, hogy minden pillanatok műve. Az új generáció max félperces videókban tájékozódik a világról, a társkeresés annyi ideig tart, amíg jobbra vagy balra nem húzza valaki az ujját az okostelefon képernyőjén, és ami nem fér be egy négyszáz karakteres posztba (és talán ekkor még nagyvonalúak is voltunk) a kedvenc felületén, az nincs is. Egyes streamingszolgáltatók oldalán akár másfélszeres gyorsasággal is nézhetjük a kiválasztott filmet, hogy ne vesztegessük az egyre drágábbnak tűnő időnket. A világ tehát olyan gyors, hogy lassan már lehagyja önmagát. Ezzel szemben az én hazafelé tartó járatom bölcs megfontoltsággal gyűri maga alá a kilométereket, kedvére és hosszan elidőz az állomásokon, ahol vagy mozdonyt cserélnek, vagy kettéválasztják a szerelvényt, netán az iratainkat ellenőrzik, és mindezt olyan komótosan, hogy az már megható.
Ha repülőn utaznék, akkor Thaiföldön lehetnék ennyi idő alatt, számítottam ki valamelyik alkalommal, de pont ez a lényeg: nem akarok sietni. Nem akarok gyorsan megérkezni. Érezni szeretném az időt minden egyes döccenésnél, elcsattogó kilométerrel, nézni az ablakon át, ahogy a táj a maga lustaságával elcammog előttem, ahogy szemérmesen felfedi minden részletét. Ilyenkor lehetőség nyílik némi belső utazásra is (főleg ha nem vittünk magunkkal olvasnivalót). Mondják is a bölcsek, hogy ötven fölött egyre sűrűbbé válnak a múltba tartó, sok állomáson megálló, olykor veszteglő járatok, hát ez a szerelvény – akár a teába áztatott sütemény – megkönnyíti az emlékezést.
Gyerekként például tudtam, hogy nem érdemes sietni. Hiába van tőlünk országúton mintegy 180 kilométerre Kolozsvár, öt óra alatt nem ússzuk meg az utazást vonaton. De mennyi izgalom volt benne! Nagyon korán, hajnalban kellett kelni, ami már önmagában bizsergető volt, pedig bagolyként gyűlöltem, ha idő előtt rángattak ki az ágyból, minden alvástól elrabolt perc fizikai fájdalommal járt. De amikor megláttam a félhomályban (a nyolcvanas évek telei és késő őszei ebben a sejtelmességben úsznak, nyilván az árammal való spórolás jegyében) szuszogó és sziszegő szerelvényt, ahogy az egyes vágányon várja a bőröndjeiket cipelő utasait, az majdnem olyan volt, mintha Roxfortba indult volna a muglik számára nem látható varázsperonról.
Pedig amúgy nem volt benne semmi varázslatos. Már egy nappal korábban megindult a találgatás, hogy vajon most lesz-e fűtés – rendszerint nem volt, nagykabátban ültünk és türelmesen beleheltük a fülkét. Mindenki próbált halkan beszélni, hátha valaki még szeretne aludni, a műbőrből és a falakból jellegzetes fémes íz áradt, a vasút szaga, és szinte hálásak voltunk minden magunk mögött hagyott kilométerért. A nagyszüleimhez utaztunk, ráadásul Kolozsvárra, ami számomra igazi fővárosnak tűnt. Sokkal inkább, mint a teljesen idegen és távoli, mintha egy egész másik országban létező Bukarest, vagy az elérhetetlen, még távolibb, de magunkénak érzett Budapest. Bécs pedig annyira irreálisnak tűnt, hogy nem is kerestem a térképen, csak a könyvekben öltött testet, egy talán meg sem történt történelemben.
A vagonfülke kis szabadságszigetén, alkalmi köztársaságában csakhamar beindult a történetmesélés, óvatosan, tapogatózva, előbb az egészségről, majd az unokákról, majd egyre jobban belemelegedve; előkerültek a viccek is, előbb a sikamlós, majd a rendszert csipkedő poénok, nevettünk a sorban álláson, az élelmiszerjegyeken, a találékonyságot feltételező cifra nyomorunkon. Mindig az volt az érzésem, hogy ha Bukarestig utaznánk, akár a rezsimet is megdönthettük volna azon a pár négyzetméteren. Ekkor a hév már kellőképpen felmelegített mindenkit, ledobták a sapkát, kabátot, pirosló orcával néztek a várva várt végcél felé. Tán még a szekusok is elfogadhatták volna védekezésként a rendszerellenes, illojális szövegelésre, hogy mi csak a fülkét akartuk felmelegíteni.
Ezekre emlékezem a nosztalgiavonatomon. Ha mágnesvasúton vagy a TGV járatain suhannék háromszázzal vagy afelett, nem maradna ebből semmi. Minden alaktalanná mosódna, meg nem történt foltokká folyna össze. Nem is nagyon illik ehhez az emlékezős, ibusáros vidékre a csúcstechnika, ahol még ma is látni a bakter vagy a pályamunkás kissé hullámzó járását, ahogy kocogtatja a vasat, morzsolja a napjait. Van időnk a kis csodákra. Megszámoljuk a töltésen nyíló vadvirágokat, az épp csak eltűnt árnyékokat. Lépésben, döcögve jutunk el magunkhoz egy még mindig íródó könyvben. A fény beömlik az ablakon, körülrajzol. Mintha egy el nem követett bűntény áldozatai lennénk. Vagy a felejtésé, amely a végállomáson várakozik megfejthetetlen mosollyal az arcán.
