A kormányoldal a Budaházy-amnesztiával indította a pápalátogatást, kezdjük hát mi is azzal. Az államfői kegyelem a megbocsátás gesztusa, mi sem értelmezhetjük másképp. Ezek szerint tehát mostantól Magyarországon politikusokra rálőni, bombát dobni, a lakásukat felgyújtani, terrorakciókkal parlamenti szavazásokat befolyásolni, közszereplőket csoportosan megtámadva vascsővel véresre verni, bankautomatákat fosztogatni, vállalkozások irodáját felforgatni bocsánatos bűnnek, a politikai véleménykifejezés és akaratképzés legitim eszközének számít – legalábbis akkor, ha épp nem a Fidesz van kormányon, ellenben már nagyon szeretne hatalomra jutni. Megtorlás pedig semmiképpen sem jár érte (a magyar jog szerint a vizsgálati fogság nem számít megtorlásnak: nem az igazság helyreállítását, hanem csak a kiderítését segíti). És ez még a jóindulatú, mondhatni optimista megközelítés. A pesszimista (realista?) ugyanis úgy szól, hogy talán az elkövetőtől kértek bocsánatot, amiért ilyen sokáig bent tartották emiatt a hatalompolitikai szempontból egyértelműen hasznos, bár törvények sokaságába ütköző, főbenjáró bűnnek számító cselekménysor miatt.
Akár így, akár úgy, Ferenc pápának ezután indokoltan teszik fel a kérdést minden külföldi útja előtt: belefér-e neki, hogy a vizitje alkalmából elítélt terroristákat szabadítanak rá a társadalomra. A választ nem tudjuk, és nem segít az a történelmi párhuzam sem, hogy annak idején Jeruzsálem népe is a tudottan bűnöző Barabbást bocsáttatta szabadon a bűntelen Jézus helyett.
Ugyanakkor az egyházfő, akit a Budaházy-szabadítással valószínűleg a vártnál kényelmetlenebb helyzetbe hoztak, néhány kérdésre így is megfelelt. A maga módján elhatárolódott a magyar (és az orosz) kormány „békepolitikájától”, olyannyira, hogy az idevágó szavait a közmédia fordítás közben ferdíteni is szükségesnek tartotta. Megrótta – nem is annyira burkoltan - a NER-t a menekültekkel, köztük Afrika többségében keresztény menekültjeivel kapcsolatos szívtelenségéért (hiába igyekezett Erdő Péter menteni a menthetőt a kormányzati „jó migráns-rossz migráns” narratíva gyors felmondásával). És világossá tette, hogy az államnak nincs keresnivalója az egyházban, sem az egyháznak a politikában – ez a határozottan kritikus állásfoglalás nem csak a Fidesz-kormányzat egyházpolitikájával, de a magyar katolikus egyház kollaboratív magatartásával is szögesen ellentétes irányt mutatott.
A végére maradt, pedig talán ez a lényeg: amikor a pápa felkeres egy országot, nem a hatalmi elitet, de még csak nem is a klérust látogatja meg az csak a kötelező kör, udvariassági gesztus, óhatatlan időveszteség. A pásztor a nyájhoz jön, és az üzenetek is elsősorban a nyájnak szólnak. Akinek van füle a hallásra, hallhatta: Ferenc udvarias volt, de nem csomagolta túlságosan bonyolult szóvirágokba a mondandóját. Akinek pedig nincs, magára vessen: a katolikus hit szerint a főpap az örök Isten szavait tolmácsolja – aki, ha majd eléje járulunk, biztosan nem azt fogja számonkérni tőlünk, hogy hűek voltunk-e Orbán Viktorhoz.