Csődült a nép a koronázásra, London utcáin százezrek akarták látni az ifjú királynőt, II. Erzsébetet 1953-ban. Ám a hivatalos vendégek westminsteri sokadalmában egy francia politikus figyelmét elvonta a mellé ültetett idős hercegnő szóáradata. Marie Bonaparte (1882–1962), aki egyéb iránt a görög királyt képviselte az ünnepségeken, beható szexuálpszichológiai fejtegetésekkel lepte meg a nála jó harminc évvel fiatalabb férfit.
Az asszony dédunokája volt Lucien Bonaparténak, Napóleon öccsének, a brumaire-i államcsíny részesének. A császárt alantas korzikai származása miatt lenézte a finnyás európai arisztokrácia, oldalági rokonát mégis tárt karokkal fogadták. Rossznyelvek szerint azért, mert – hála az anyai nagypapa monte-carlói kaszinóinak – dúsgazdag volt. Ám a pénz nem boldogította: anyjának korai halála után a hipochonder nagymama nevelte, és betegségektől rettegve elzárta a többi gyerektől.
Nagylány korában aztán eljött érte a herceg, hogy feleségül kérje. Nem fehér lovon érkezett, de igazi herceg volt, daliás, elegáns, kifinomult. A meseszerű történet kínos fordulatot vett a nászéjszakán: az ifjú férj rezignáltan megjegyezte, hogy az utódnemzés neki bizony utálatos kötelesség. Rövidesen kiderült az is, hogy György görög–dán királyi hercegnek szeretője van a koppenhágai udvarban, aki szintúgy herceg, egy személyben admirális.
A csalódott fiatalasszony más férfiak ölelésében keresett vigaszt. Budoárjában megfordult a párizsi hírességek színe-java, de kalandjai nem elégítették ki. Érdeklődése elméleti síkon is az addig tabuként kezelt női orgazmus felé fordult. Megírta és álnéven közölte nézeteit. A frigiditást anatómiai okokkal magyarázta, több plasztikai műtétet végeztetett magán. Orvosa inkább lelki eredetű problémákra gyanakodott, ezért beajánlotta neves bécsi kollégájához, Sigmund Freudhoz (1925).
Marie a pszichoanalízis rajongója lett. Órákon át üldögélt Freud rendelőjében, áhítattal hallgatta, lejegyezte és franciára fordította mesterének szavait. Társaságban annyit idézgette, hogy ráragadt a csúfnév: „Madame Freud-a-dit”. Ausztria náci megszállásakor ő váltotta meg a pszichiáter és családja szabadságát. Önzetlenül segített ez a jószívű asszony mindenféle üldözötteken – oroszokon, zsidókon, görögökön. Bőkezűen támogatta a szintén freudista Róheim Géza etnográfiai terepkutatásait is.
Nem csak Freud forradalmi eszméi hatottak Marie-ra, nyilvánvalóan Marie különleges lénye is hatott Freudra. Az intelligens és öntörvényű, hisztériára hajlamos hercegnőhöz írt levelében fogalmazta meg utóbb szállóigévé vált megjegyzését: „Még mindig nem sikerült válaszolnom a nagy kérdésre, melyre előttem sem válaszolt még senki: mit akar a nő?”
A westminsteri ceremónia alatt csupán csevegni akart a hercegnő, mert untatták a formaságok. Az alkalmi hallgató, a feltörekvő francia politikus – név szerint François Mitterrand – nem bánta, hogy szószátyár szomszédja lefoglalja magának. Marie Bonaparte szexuálpszichológiai fejtegetései izgalmasabbak voltak, mint a koronázás.