- Az év első igazi kasszasiker-kiállítása a National Gallery-ben a posztimpresszionizmus legikonikusabb remekműveit sorakoztatja fel

A Trafalgar-téri képzőművészeti fellegvár március végén nyitott és a látogatókat augusztus 13-ig váró, Az impresszionizmus után: a modern művészet felfedezése címet viselő kiállítása három festőóriás vívmányaira koncentrál: Paul Cézanne-éra (napokkal a neki szentelt exkluzív tárlat bezárása után a Tate Modernben), Vincent van Goghéra és Paul Gauguinére, majd e sommázás elvégeztével azt vizsgálja meg, milyen hatással voltak francia piktorok következő nemzedékeire, saját kortársaikra, de ami kevésbé kézenfekvő, Európa további művészeti központjaira, köztük Berlinre és Bécsre. A nagyszabású vállalkozás, melyre a világ minden tájáról, a legnagyobb múzeumokból, mint a New York-i MOMA, a párizsi Musée 'D'Orsay, a chicagói Art Institute, a barcelonai Museu Nacional d'Art de Catalunya és máskülönben láthatatlan magángyűjteményekből egyaránt sikerült kikölcsönözni kincseket, a posztimpresszionizmus mindkét általános, egymásnak ellentmondó irányzatát tárgyalja. Egymás mellett sorakoznak a kubizmus előszelének számító strukturált, geometrikus stílusú és az absztrakt expresszionizmushoz vezető kifejező, nem-geometrikus alkotások.

Az utolsó impresszionista kiállítás időpontjával kezdődő és az 1914-es első világégéssel záródó blockbuster show mintegy száz munkának ad szellősen helyet, festményeken kívül szobroknak és kerámiáknak egyaránt.

Úgy tűnik, a legkülönbözőbb irányokba, mind földrajzi szemponból Párizsból Bécsbe, Barcelonába, Brüsszelbe, Berlinbe és főleg Edward Munch révén a skandináv országokba, mind a képek stílusát illetően. A skála Pierre Puvis de Chavannes-nak a Lyonból érkezett Szent ligettel képviselt freskófestészetétől egészen Piet Mondrian hamisítatlanul absztrakt vásznáig terjed. Az induló festmény a National Gallery saját, ünnepelt Bathers ((Les Grandes Baigneuses), Fürdőzők című nagyszabású, Picasso alakjaira emlékeztető műve, mellette Rodin terjedelmes, Balzac emlékműveinek egyike és a nagy szobrász bronz kisplasztikája, a fejetlen Sétáló férfi. Ugyanebben a térben állították ki Maurice Denis Cézanne előtt tisztelgő századfordulós festményét, melyen a Nabis csoport képviselői láthatók, a középpontban egy "klasszikus" Cézanne csendélettel, mely abban az időben Gauguin tulajdonában volt.

A fiatal művészekből álló Nabis csoport - az elnevezés a próféták héber nevére utal - áttekintését elősegíti, hogy eljutott Londonba Paul Sérusiernek a Pont-Aven-i tájat megörökítő, közvetlenül Gaugain felügyelete alatt készült kis képe, mely a társaság talizmánjának számított. Denis és Sérusier mellett Pierre Bonnard és Edouard Vuillard művei demonstrálják, hogyan fordult különböző irányokba a mozgalom, misztikus, a katolicizmus által inspirált bibliai és családi jeleneteket, bensőségesen ábrázolt, mintás szöveteket, tapétákat és hangulatos lámpafényt felvillantó enteriőröket egyaránt produkálva, előrevetítve a szecessziót és az expresszionizmust is. Ha Párizs maradt is az európai művészeti főváros, más nagyvárosok is vonzották magukhoz a tehetségeket, előremutató, független kereskedőknek és gyűjtőknek köszönhetően Barcelona és Brüsszel is fókuszba kerül, különösen a katalán nagyváros mutatott fel új, különleges, egyedi megközelítést a művészetben, leginkább a fiatal Picassóra gyakorolt hatás révén, aki itt többek között az Abszintivó nővel (1901I) mutatkozik be. A Nabis befolyása jól látszik Hermen Anglada Camarasa 1904-es Fehér páva című színpompás vásznán. Brüsszelben a Les XX (A huszak), majd a La Libre Esthétique kiállító társaságok szoros kapcsolatban álltak a párizsi avantgárddal. Signac, Gauguin, Van Gogh és Cézanne is kiállítási lehetőséget kapott itt 1887 és 1900 között, sőt az új belga fővárosban adta el Van Gogh pályafutása egyetlen darabját.

A hangulat észrevehetően megváltozik Berlinben és Bécsben, ahol a szecesszió saját kiállítóközpontokat és gazdag támogatókat is fel tudott mutatni. A két főváros posztimpresszionista művészetét felölelő termet két méretes, lebilincselő Gustav Klimt munka uralja. A Hermina Galliát ábrázoló portré a National Portrait Gallery büszkesége, Adele Bloch-Bauer arcképe pedig egy magángyűjteményből került ide, feltűnően nem hagyva helyet Egon Schielének. Látható e teremben egy rendkívül drámai modern festmény is, Edward Munch Halottas ágy című alkotása, annak köszönhetően, hogy a norvég géniusz 1892 és 1933 között hatvan kiállításon vett itt részt.

A brit sajtó által nagyra értékelt tárlat helyszínből, alkotóból, stílusból és kifejezési formából is elképesztően sokat markol fel, végeredményben csak ízelítőt nyújtva egy igen széles skálából, itt-ott szükségszerűen hiányérzetet teremtve. Ahogy a National Gallery felelős kurátora, MaryAnne Stevens fogalmazott, "megpróbálta feltárni és meghatározni a művészettörténet egy korszakának összetett elemeit, úgy, hogy bebizonyítsa a tételt, mely szerint a posztimpresszionisták 1880 és 1914 között szakítottak a hagyományokkal és megalapozták mind a 20., mind a 21. század művészetét".