Az égbolt vakító kéksége és a legelők zöldje szinte szemfájdító, amint a shannoni reptérről kilépve Cork felé indulunk. Ahogy egyre jobban behatolunk az ír vidék belsejébe, mindinkább hozzászokom az óceáni éghajlatnak köszönhető tavaszi hőmérséklethez és színpompához. A hátrahagyott kora téli hideg és szürkeség után belefeledkezem a smaragdzöld ragyogásba.
Hiába a november eleje, a fák, bokrok üde zöldek, rengeteg színes virág bókol az út mentén. A sövénnyel elválasztott, táblásra felosztott szántóföldeken gazdaságosan váltakozik a termő- és ugaron tartott földterületek aránya. A mezőgazdasági területek legelőkre cserélődnek, ahol népes birkanyájak és marhacsordák látványa tart izgalomban, elvégre bérház harmadik emeletén lakó, tősgyökeres budapestiként élvezem az ír vidék számomra ismeretlen sokszínűségét. Váratlan örömként, általam eddig csak filmen látott, tipikusan ír, négyszögletű vártornyok, kastélyromok bukkannak elő. Majdnem mindegyiken zászló lobog az állandóan fújó szélben.
A tavaszias idő nem csap be, a szigeten az időjárás egy napon belül négy évszak attribútumait is képes felvonultatni.
Amikor esik, esernyővel nem érdemes próbálkozni, mert a szél ripityára töri, így más lehetőség nem lévén élveztem a változatos időjárást, mint ahogy az írekre jellemző összes sajátosságot, érdekességet.
A természetes környezetet kisebb és nagyobb városok kötik össze egymással, amelyek épületei, mint az ír mesék koboldjainak lakai, tarkák, építészetileg számomra egyetlen behatárolhatót, a mesebeli formát öltők. Élénk, a szivárvány minden színében tündökölő, egy vagy kétemeletes, apró tornyos, csipkézett tetejű házaik, kőkerítéssel körbevett előkertjeik még inkább ráerősítenek első benyomásomra, és azonnal megragadják a fantáziámat. Shannonból először az Ír-tenger és az Atlanti-óceán összefolyásánál található Cork városába tartok, ami méretében az Ír Köztársaság második legnagyobb városa Dublin után, és az ország délkeleti partján fekszik. Végső úti célom azonban An Cobh, régi nevén Viktória királynő 1849-es látogatásának tiszteletére Queenstown, ahol a Titanic utoljára vett fel utasokat, mielőtt 1919. április 11-én végzetes útjára indult volna. A kikötőben óceánjárókról özönlenek a turisták, hogy végigsétáljanak a mólón, megnézzék a Titanic Museumot, a Heritage Centre-t, a St. Colman-katedrálist és az ír holokauszt mementóját, a kivándorló család emlékművét.
Népek olvasztótégelye
A dicsőséges Smaragdsziget elnevezés a XIX. század közepén Krumplisziget csúfnévre degradálódott, mert egy addig ismeretlen gomba (Phytophthora infestans) pusztította el a népesség élelmezésének 60 százalékát biztosító burgonyatermés négyötödét. 1846 és ’51 között a nagy éhezés (ír nyelven An Gorta Mór) és a nyomában fellépő betegségek miatt egymillió ember halt meg, és mintegy kétmillióan hagyták el az országot, Amerikába, Kanadába emigrálva. Írországban rengeteg emlékmű és múzeum emlékeztet a nagy éhínségre.
Nagy becsben tartják a burgonyát, ezért ha Kabos Gyula hagymát hagymával evett a Hyppolitban, akkor mondhatom, hogy az írek krumplit krumplival.
A hajában főtt burgonyát eszik tengeri herkentyűkhöz, salátákhoz, steakhez, gulyáshoz, sőt sült krumpli mellé is élvezettel fogyasztják. Gasztronómiájuk fő elemei angol vagy amerikai mintára a hamburger, steak, fish & chips, aminek a tésztájába a jófajta Guinness sörüket keverik, és az olasz jövevényétel, a pizza, minden mennyiségben. Tipikusan ír étel a stew, a miénkhez hasonló gulyás, édességük pedig a bread pudding – kenyérpuding.
„A hazám árult el engem és még sokakat” – Magyarok ezrei várnak az amerikai vízumlottó-sorsolásraNagyszámú az országban a lengyel náció. A shannoni repülőtér duty free shopjának pénztárosa először lengyelnek tippelt, aztán orosznak. Amikor mondtam, hogy magyar vagyok, megkérdezte, miért olyan nagy a befolyása Putyinnak a mi vezetőinkre, amire nemigen tudtam mit mondani. Látva zavaromat, a kedélyes úriember elmesélte, hogy ő személy szerint kedveli őket, két évig élt Moszkvában, és nagyon megszerette a kultúrájukat, a gasztronómiájukat (kaviár, vodka, savanyú uborka), és kedvesek voltak az emberek is. Egy hölgy majdnem elrabolta a szívét, de mivel azt kelta vér hajtja, hazatért. Most nyugdíjasként pár napot dolgozik a repülőtéren, mire én lepődtem meg. Ez a fiatalos férfi nyugdíjas? Bizony, mert rendvédelmisként korán nyugdíjaztatta magát, és most élvezi az életet. Dolgozik a vámmentes boltban, utazik, a családját is repteti a világban.
Iszik vagy isszák
Ez a röpke beszélgetés is arra volt jó, hogy lássam, a multikulturális behatások által formált nyitott és vegyes ír társadalom befogadja a jó szándékkal érkezőket vagy a bajbajutottakat. Az ír emberek kedvesek, mosolygósak, megértésre törekednek, és igyekeznek szépen beszélni, hogy az idegen megértse őket. A legjobb ismerkedési terep – na, mi? Hát persze hogy a pubok, ahol a híres Guinnesst mérik, és ahol olyan ír whiskey-k csábítanak, mint a tőzegfüstös Connemara, a Tullamore Dew vagy a közkedvelt Jameson – ki ne maradjon a kóstolásból! Írországban nagy gond az alkoholizmus.
Hosszú hétvégék, jelentősebb ünnepek előtt a médiumok felhívják a figyelmet a kulturált italfogyasztásra, aminek nincs sok foganatja.
Rengetegen, köztük sok fiatal lófrál bódultan, vagy fetreng az utcán részegen, lányok-fiúk vegyesen. Ezen kívül a kábítószer-fogyasztás is nagymértékű: a halálozási ráta a 15–64 évesek körében az egyik legmagasabb.
Mi az? Zöld, kisgyermek nagyságú lény? Nem, nem manó, ne sértegessük! Kobold! Egy golfklub Tündérsétányán, az égig érő fák ágas-bogas gyökereinek tövében, illetve a fatörzseken lévő apró ajtócskák és lakok bizonyították jelenlétüket, de a kutakodó szemnek láthatatlanok maradtak. A koboldok családja két részre osztható: van a Leprechaun és a Cluricaun. Az első egy öreg emberke zöld ruhában és nagy zöld kalappal, örökösen kissé illuminált állapotban. Erdőkben, kis odúban lakik, és igyekszik magát az embertől távol tartani, nehogy fogságba essen. A Cluricaunok viszont gonoszkodó lények, lopnak, csalnak, elvesznek bármit, amit megkívánnak, majd tovatűnnek zsákmányukkal az éjszakába.
Ribillió a reptéren
Írországban, mint Európa más országaiban is, a vállalkozóvá válás egyszerű procedúra. Elektronikus úton elintézhető, ami viszont különbözik a hazai gyakorlattól, hogy a jogszabályok nem változnak egyik napról a másikra, a hivatal nem vegzálja a vállalkozót, hanem hagyja dolgozni. Évente egyszer a vállalkozó saját maga kiszámolja, mennyi az éves adója, azt befizeti, és mehet tovább az üzletmenet.
A kormánypropagandával ellentétben igenis van nyugati típusú jólét, nyugodt, polgári elégedettség, ha valaki kemény munkával megteremti azt saját magának.
A hivatalok nem hátráltatják vagy nyomasztják, inkább segítik a nyelvtanulást, munkához jutást, vállalkozóvá válást, ha látják a bevándorló együttműködési szándékát a beilleszkedésre. A már külföldön hosszabb ideje élő magyarok szerint a kitartás, a rátermettség, problémamegoldás azok a tulajdonságok, amelyek alkalmassá tehetik az embert arra, hogy a hazáján kívül boldoguljon. Fontos még az adott országban használt nyelv társalgási szintű ismerete, aktív használata. Enélkül nem érdemes útnak indulni, mert csak olyan munkához juthat, ha egyáltalán annak híján kap, amelyet talán idehaza sem végezne szívesen. Sokan úgy gondolják, ha külföldi magyar közösségbe, családhoz mennek dolgozni, például idősgondozásra, bébiszitterkedésre, akkor nem fontos a nyelvtudás. Egyet viszont nem érdemes figyelmen kívül hagyni, mégpedig azt, hogy ha nem tud kommunikálni, akkor nem tud a családon kívüli környezetével kapcsolatot teremteni, ezzel saját magát zárja el a külvilágtól, ettől egy idő után besokall, és csalódik a „külföldben”. Ezenkívül jó, ha olyan kurrens szakmája van a kitelepülni vágyónak, ami keresett lehet a kiszemelt országban, vagy ami a világon bárhol eladható.
Van viszont egy rossz hírem. Írország megtelt.
A gazdaság egy helyben topog, nemigen épülnek új lakások. Hosszú távra nem lehet szállást találni, egy megürült szobáért akár nyolcszáz eurót is elkérhetnek, lakásról, házról ne is álmodozzon a bevándorló! Amikor valaki munkát kap, előre, még itthonról gondoskodjon magának szállásról, különben hoppon marad. Ha így tesz, akkor nyert ügye és biztos jövőképe lehet a szerencsét próbálónak, valóban megérkezhet új hazájába, és elérkezhet az ideje a folyamatos, jelen idejű boldogságnak.
A shannoni egy kicsi, családias repülőtér, amelynek ünnep előtti napokban még különlegesebb hangulata van, mint egyéb időszakokban. Egy fiatal férfiakból álló csapat özönlött ki a vámmentes boltból, és nem messze tőlem telepedtek le. Izgatottan nézegették egymás zsákmányát, amikor is egyikük felállt, kihúzta nejlonszatyrából, majd diadalmasan felmutatta szerzeményét, egy drága, másfél literes, érett ír whiskey-t. A társaság örömujjongásban tört ki, egyikük nagy hévvel hátba vágta az italt magasba tartó társát, mire annak a kezéből kicsúszott az ital. A díszesre csiszolt üveg nagyot csattant, ezermilliom szilánkra tört a kőpadlón.
Oh my God! – hangzott mindenfelől, de még a bárból, a shopból és az információból is kitódultak a ribillióra.
A shannoni reptér azonnal gyászba borult, részvétteljes tekintetek figyelték a drámát, lemondó sóhajok hallatszottak, én is megeresztettem egy együttérző mosolyt a hüledező csapat felé. Nem csak a felszálló whiskypárától megvidámodva, szép emlékekkel búcsúztam Írországtól.
