A magyar irodalomban számos férfi író társát ismerjük: Kazinczy Ferenc mellett ott volt Török Sophie, Tanner Ilona Babits Mihály oldalán épp erre a viszonyra reflektálva választott művésznevet és lett ő maga is Török Sophie, Petőfi Sándornak ott volt Szendrey Júlia, Radnóti Miklósnak Gyarmati Fanni és még sorolhatnánk: feleségek, irodalomszervezők, múzsák, netán maguk is alkotók, egyenrangú társak. De mi van azzal az írófeleséggel, akiről semmit nem tudunk, aki kimaradt az életműből? – ennek a kérdésnek jár utána a szlovák szerző, Jana Juráňová Életem a nagy költővel című könyve, mely tavaly jelent meg a női írókra koncentráló Womanpress kiadó gondozásában, Bolemant Lilla fordításában.
A címben jelölt nagy költő a szlovákok ikonikus nemzeti lírikusa, Pavol Országh Hviezdoslav, aki Szlovákiában tananyag, érettségi tétel, az alapműveltség részét képezi. Hviezdoslavról mindent, feleségéről, Ilonáról viszont szinte semmit nem lehet tudni, egyetlen fénykép maradt fönn róla, mely a könyv borítóját díszíti. Ilona Nováková csupán egy adat, létezését azért tartották számon, hogy az utókor tudja: az elismert alkotó kiegyensúlyozott, hosszú házasságban élt. Jana Juráňová levéltári kutatásokra és a saját képzeletére hagyatkozva írta meg Ilona sajátos memoárját.
Ilona a regény pasztellszínű hőse, de nem elbeszélője. A mű első fejezetében az egyedül élő özvegy levelet kap, melyben meghívják hajdani férje mellszobrának avatására. A levél hatására Ilona elkezdi felidézni, milyen feleségként tekintettek rá, majd szépen lassan egészen a kezdetektől megismerjük kettejük kapcsolatát. Ilona élete tele van ellentmondásokkal: fiatalként Makrancos Katát játszott a színpadon a helyi amatőr társulatban, a házasságban azonban szelíd és megalkuvó; prágai iskolába járt, ahol az összes tárgy közül a földrajzot szerette a legjobban, ezzel szemben egyetlen útjára sem viszi magával a férje, pedig Ilona minden vágya, hogy világot lásson. Ilona nem él rossz házasságban, férje nem bántja, csupán nem kezeli szellemi társként. A nő egyszer halvány kritikát fogalmazott meg férje egyik verse kapcsán, mire az szörnyen megsértődött, és azóta megtagadja Ilonától saját művészetét, hiszen Hviezdoslavnak nem a kritika, hanem az állandó megerősítés, a tekintély kell.
Egy XIX. századi, nem archaizáló, de visszafogott nyelv mutatja be a Ilona rendezett, monoton világát, a stílus mentes minden költészettől, mintha a létezés szépirodalmi oldala csak a férjet, Hviezdoslavot illetné meg. Épp ennek okán az Életem a nagy költővel olvasása közben résen kell lenni, a műben ugyanis helyenként tetten érhető a finom iróniával vegyes együttérzés, de ha felületesen olvassuk, nem nyílik meg nekünk. Talán a könyv közepetáján található részlet ad igazán kulcsot az olvasáshoz: „Ha Ilona írna, prózát írna, prózát az életről. Regényt a semmiről. Az élet akkor telik a legjobban, ha nem történik semmi. […] Csak hadd teljen a mindennapi élet – a hétköznapok, vasárnapok, ünnepek, úgy, ahogy náluk otthon. Miért kell azonnal mindenből tragédiát csinálni? Ha valamit jól ismer, az a hétköznapok hétköznapisága. Ismeri a kötelességeit, és örül, hogy vannak, ezeknek köszönhetően nem esik szét a hete, nem esik szét az élete.” Magára az írásműre reflektál ez a kiemelt szövegrész, továbbá az említett „regény a semmiről”-kategória, valamint a „hétköznapok hétköznapisága” közel állnak a XIX. századi, nők által írt irodalom sztereotipikus jellemzéséhez, amely szerint a női szerző – társadalmi helyzeténél fogva – csak szűk, behatárolt világokat alkot meg írásaiban.
Ilona érzéseiről a legtöbbször nem tudunk semmit, de a gondolatok menetéből, asszociációiból valahogy mégis kirajzolódik a véleménye. Árulkodó fejezet például, amelyikben a városukba, Alsókubinba egy írónő érkezik. Ilona csak távolból figyeli, de elcsodálkozik azon, hogy a nő nem tesz látogatást Hviezdoslavnál, pedig az ura szinte irodalmi állomás; később azon morfondíroz, miről tudna egyáltalán beszélgetni azzal az írónővel. Hviezdoslavhoz jár egy professzor, aki a nagy költőről tervez könyvet írni, egyszerre fájó és humoros rész, amikor Ilona félrehívja a professzort, hogy magáról beszéljen, hiszen ő is a nagy költő életének része. A kérdésre, hogy írt-e Hviezdoslav Ilonához szerelmes verset, a nő pár fiatalkori zsengét nyújt át, a professzor átvizsgálja az írásokat, és kijelenti, hogy bár nagyon érdekesek, nem sorolhatók a szerelmi lírához, Hviezdoslav költészetében nincs ilyen vonal. Ilona kisebb csalódottsággal veszi tudomásul, hogy ő nem múzsa.
A kötet végén szinte pofonütésként áll Valér Mikula tanulmánya, mely Hviezdoslav önmítoszteremtéséről szól. A részletről a fordító Bolemant Lilla úgy fogalmazott, azért fordította le és illesztette a könyvbe, hogy még közelebb hozza a szlovák irodalom költőóriásának történetét, aki hasonlóan önmítoszteremtő, mint amilyen a magyar irodalomban Petőfi is volt. Bolemant Lilla úgy fogalmazott, a fordításra nagyon régen készült, mert a könyvet fontosnak tartotta mint a nagy költők mögött álló művelt feleségek példáját. A tanulmány mintha csak válasz lenne Ilona szerepének másodrendűségére: Hviezdoslav már életében érettségi tétel lett, mindebben sok munkája volt, elzárkózott, mindent alárendelt saját művészetének. Azonban érezhető: ez Ilona segítsége nélkül sose sikerült volna, hiszen a nő teremtette meg számára az ideális légkört az alkotáshoz.
Az Életem a nagy költővel rafinált könyv, a férf-női szerepekről, az alkotás misztériumáról és magáról az irodalomfelfogásról tesz föl kérdéseket, nemegyszer görbe tükröt tartva az öntelt művészeknek. „Ilona mindig csak olvasó volt. A könyveket szerette, ha nem is mindet. Élete végén pedig hirtelen hiányzik neki a róla szóló könyv. Egyszer azt álmodta, hogy volt ilyen könyv, de elveszett.” – olvasható a műben, Jana Juráňová pedig részben ezt a hiányt pótolja, de ami ennél is fontosabb az a leheletfinom tanúságtétel: Ilona történetében számos női sors köszön vissza.
Infó:
Jana Juráňová – Életem a nagy költővel, a művet Bolemant Lilla, a regényben található Hviezdoslav-versrészleteket Tőzsér Árpád fordította. Womanpress, Pozsony, 2022.
