- Szenvedélyek örvényében

A Belgrádi Nemzeti Színház Háború és béke című előadásában egyszer csak a Pierre Bezuhovot játszó színész Hadži Nenad Maričić kiszól a közönséghez és megkérdezi, hogy ki hisz abban, hogy lehet-e a világon béke. Hosszú ideig dermesztő csend fogadja az akciót, majd hárman négyen bátortalanul felemelik a kezüket. A közönség döntő többsége letaglózva ül. A belgrádi előadást tavaly tavasszal mutatták be, már az orosz-ukrán háború kitörése után, de négy öt évvel korábban tervbe vették. A mostani fejlemények az előadás bizonyos hangsúlyait átírták, néhány, mint a fent említett improvizatív elem is bekerült. A Tolsztoj-mű adaptációja Boris Liješević rendezésében miközben megpróbál a regényből minél többet megjeleníteni a színpadon egy érvényes és igencsak élvezhető olvasattal szolgál. Erősek és kifejezők a mozgásszínházi elemek. (Koreográfus: Mirko Knežević). A prózai és más összművészeti eszközök kellő arányban jelennek meg a MITEM-en szereplő belgrádi előadásban. A téma aktualitásáról nem is beszélve.

A grúz Avtandil Varszimasvili két előadást is jegyez rendezőként a MITEM-en. A saját alapítású és Tbilisziben működű Liberty Theatre vezetője otthonos a Nemzeti Színházban, hiszen nemrég Budapesten vitte színre A kaukázusi krétakört. Most viszont két Shakespeare-drámát hozott el együttese. Elsőként a III. Richárdot láthattuk a fesztiválon. A három órás produkció rendkívül szenvedélyes és olykor egyenesen brutális hangvételű. Remek a címszereplő, Apolon Khublashvili. Róla tényleg elhitető, hogy miközben gazemberré válik, mindent és mindenkit behálóz, csapdába csal, magáévá tesz, aztán pedig megsemmisít. A rendező a közönségtalálkozón arról beszélt, hogy a diktátorrá válással szeretett volna foglalkozni a darabválasztás kapcsán. Arról akart szólni, hogy a társadalom milyen hibákat követ el azzal, hogy nem állítja meg ezt a folyamatot, és hogy ez mennyire aktuális manapság, ezért meg is említette a mostani orosz elnök nevét.

Az előadás díszlete egy hosszú emelvény, amely néha felnyílik és tátongó koporsókká válik. A gyilkolás, a barátból, szövetségesből ellenséggé tettek szisztematikus elpusztítása folyik, közben a jeleneteket laza jazz köti össze. Az egész nagyon is filmszerű, a rendező több játékfilmet is rendezett. Az előadás arra mutat rá, hogy ez a gazemberség, olyan mint egy játék, ha az ember rákap, függővé válik, az egész förtelemből nincs megállás. Az egész színészi csapat dicsérhető, rendkívül összeszokott, pontosan kidolgozott összmunka zajlik. A főmozgató persze maga a címszereplő. Egy idő után III. Richárd képzeletében megjelennek a meggyilkolt figurák, állandóan kísértenek. A végén össze is omlik, ám amikor végre néhány megmaradt vazallusa eltakarítja a színről, akkor már rég késő. Az általa okozott károk beláthatatlanok. A rendező erős színekkel fest és ezek az eszközök végig kitartanak. A pusztítás a nézőt is megérinti, és óhatatlanul eszébe juttatja a körülöttünk dúló háborút. Arra figyelmeztet, hogy a vérengzés nem áll csak meg úgy, a megállításában mindenkinek meg van a maga felelőssége.

Tanulságos a grúz társulat Othello című előadása is. A rendező a közönségtalálkozón arról beszélt, hogy a világon ma szerelemdeficit van, maga a szerelem pedig egy veszélyes erő, amely tönkre is képes tenni az embert, de szárnyakat is adhat. Az Othello grúz színházi interpretációja felvállaltan érzelemgazdag. Itt is, akárcsak a III. Richárdnál, dúl az intrika és a szenvedély. Minden végletes, annak megfelelően, ahogy a rendező beszélt a szerelemről. Erős szimbolikus elemként megjelenik az előadásban a víz, vagy a színház a színházban motívum. A szereplők sokszor függöny mögül lépnek ki és mögöttük pedig ott van egy hatalmas tükör. A címszerepet Goga Barbakadze játssza, igencsak markánsan. Egyébként III. Richárdot is játszik a már említett Apolon Khublashvilivel felváltva, utóbbi pedig az Othellóban Jágót alakítja. Az előadás kiáltás a bizalomért, illetve a bizalomvesztés természetrajzát kutatja. A féltékenység mindent elemésztő örvénye ellen nincs ellenszer. A jelenetek lassúak, de pszichológiai szempontból aprólékosan elemzettek. Othello kitörései előrevetítik a végzetet. A hűséges, ám mégis megvádolt Desdemona (Natalia Kuloshvili) jót akar, amikor segíteni szeretne Othello egyik ugyancsak megvádolt katonájának, de végül ezzel szalad idejekorán a végzetébe. Találó a zeneválasztás, szenvedélyes, drámai dallamok váltakoznak melankolikusabbakkal. A végén Othello nem egyszerűen megfojtja Desdemónát, hanem előtte összekötözi, fóliával becsavarja. Rituálisan gyilkolja meg. A fóliával becsavarás, a rendező szerint balzsamozásként is felfogható. A tábornok szeretetből gyilkol és örökre csak magáénak akarja kedvesét. Jágó a cselvető pedig csak ül összetörten maga elé nézve. A csapdába, amit ő állított már ő maga is benne van. A rendező jelzi, a harcnak, a háborúnak nem lehet igazi győztese. Mindenkinek óriási árat kell fizetnie, ha egymás ellen fordul.