1957. április 2-án szokatlan közleményt tett közzé a Magyar Távirati Iroda. Ebben a többi között ez volt olvasható: „Az MTI belföldi szerkesztősége hétfőn provokatív, »április 1-i tréfa« áldozata lett. Ismeretlen egyén, aki tisztában van a Magyar Távirati Iroda munkájának mechanizmusával, telefonon közleményt adott le a közeli napokban megjelenő Kortárs című folyóirat első számáról (…) A szerkesztőség az ellenőrzést elmulasztotta, így jelenhetett meg a kedd reggeli újságokban az új lapról a teljesen hazug, valótlan, előzetes ismertető. Az MTI vezérigazgatója az ügyben fegyelmi vizsgálatot indított.”
Szó, ami szó, az MTI belföldi szerkesztőségét alaposan átverték. A távirati iroda híre ugyanis, amelyet az újságok átvettek, a Kortárs című új folyóirat hamarosan megjelenő első számának tartalmát ismertette. Az a kisebbik baj volt, hogy az irodalmi lap nem a közeli napokban, hanem csak öt hónappal később látott napvilágot, a nagyobbik az, hogy a legkevésbé sem a közleményben megjelölt tartalommal. A hír ugyanis azt helyezte kilátásba, hogy a Kortárs első száma tartalmazza majd többek között Veres Péter Biztató távlatok felé című publicisztikai írását, Darvas József A hintáslegény című novelláját és Tamási Lajos Én vétkem című költeményét.
Ennek pedig az ellenkezője sem volt igaz. Mert bár ebben az időben, öt hónappal a forradalom leverése után az ország ipari munkásai már régen letettek a sztrájkról, mint a politikai tiltakozás eszközéről, az írók számottevő része hallgatásával adott hangot a Kádár-Münnich-rendszerrel szembeni ellenállásának. Többen közülük ezt aktívabb eszközökkel is megkísérelték. Háy Gyula, Zelk Zoltán, Déry Tibor és néhány társuk ekkor már rácsok mögött vártak ügyük tárgyalására. Pedig alig néhány esztendővel azelőtt még mindhármukat a Rákosi-rendszer oszlopai között tartották számon. Elegendő Zelk „Költő, légy pártos!” soraira, vagy a Sztálin 70. születésnapja alkalmából napvilágot látott A hűség és a hála éneke című költeményére utalnom. Csakhogy a Szovjetunió kommunista pártjának XX. kongresszusa és az ott elhangzott, titkosnak szánt, majd mégis napvilágra került Hruscsov-beszéd után a magyar írók is radikális változásokat kezdtek követelni, szembefordultak tegnapi nézeteikkel és pártjukkal. Ez folytatódott 1956-ban, majd 1957-ben is, amikor a rendszer beinduló konszolidációját vajmi kevéssé kísérte az irodalom konszolidációja, amelyre pedig Kádárék – már csak a nemzetközi közvélemény megnyerése érdekében is – olyannyira vágytak.
Vágyakozásuk azonban hosszabb ideig merő kívánság maradt. 1957 tavaszán Moszkvából Budapestre irányították Jevgenyij Dolmatovszkijt, a közepes tehetségű kurzusköltőt, hogy próbálja rávenni magyar kollégáit a hallgatás feladására.
Jó néhányukkal találkozott, de teljes egyetértésre alighanem csak Bölöni György irodalmárnál, Ady Endre hajdani jóbarátjánál talált, aki a nem hallgató írók akkoriban indult új, kétheti lapját, az Élet és Irodalmat (vagy amint ő nevezte: az Élet és Az Irodalmat) főszerkesztette. Találkozásukra és mélységes egyetértésükre azért emlékszem ilyen biztosan, mert azon nekem, az újság ifjú munkatársának volt szerencsém tolmácsolni. Az ÉS persze játszhatott volna nagyobb szerepet az irodalmi élet konszolidációjában, de csak egyszer tette. Fülöp Jánossal, a lap másik fiatal munkatársával együtt Miskolcra utaztunk riportra, hogy beszámoljunk az irodalmi élet Borsod megyei újraindulásáról. És valóban, találkoztunk néhány olyan ottani, ha nem is túl jelentős, de mégiscsak valamennyire elismert íróval, aki ugyan nem hurrázott a Kádár-rendszernek, de hajlandó lett volna, legalább feltételesen, feladni hallgatását. Erről szóló riportunk meg is jelent az ÉS-ben, amiért aztán a helyi irodalmárok nem egyértelműen hallgatásellenes magatartásával elégedetlen merev, szektás megyei elvtársak úgy beolvastak Bölöninek, hogy az öreg nem győzött tőlük bocsánatot kérni, bennünket pedig a sárga földig lehordani. Amiről pedig csak évekkel, ha ugyan nem évtizedekkel később értesültem: a megyei lap, az Észak-Magyarország hasábjain a miskolci fejesek, élükön Grósz Károllyal, valóságos filippikákat zúdítottak ránk Válasz Háy Gyula elvbarátainak címmel. (Önkritikusan be kell vallanom: akkoriban egyáltalán nem voltam Háy Gyula elvbarátja.)
Visszatérve a nemzetközi közvéleményre, eszembe jut egy jellemző mozzanat. Néhány hónappal a történtek után, 1957 nyarán két másik magyar kollégámmal, Kis Csabával, az MTI, és Szabó L. Istvánnal, a Népszabadság tudósítójával egy moszkvai fogadáson felfedeztük a korábban Franciaországban élt Ilja Ehrenburgot, a háború alatti antináci publicisztikai tevékenységével világhírre szert tett orosz írót, Sztálin hajdani kedvencét, majd annak halála után az Olvadás című kisregényével a korai posztsztálini időszaknak nevet adó regény szerzőjét. Sietve körülvettük és interjút kértünk tőle. Bármiről, csak interjú legyen. Ilja Grigorjevics nem állt kötélnek, de házi használatra azért annyit mondott, hogy „amíg Háyt és Déryt börtönben tartják, addig Magyarországon nem lesz konszolidáció…” Az író részletesebben is ki akarta fejteni ezt a meggyőződését, de akkor észrevette, hogy a francia nagykövetség kulturális attaséja megcélozta csoportosulásunkat, és az ahhoz való csatlakozás céljából (állófogadáson voltunk) megindult felénk. Ehrenburg bámulatos lélekjelenléttel és dörzsöltséggel a mondat közepén témát váltott, és mire a francia diplomata odaért hozzánk, már – némi túlzással – a frankofón cserebogarak halhatatlanságát ecsetelte.
Ekképpen állt vagy csak alig álldogált ekkoriban a magyar irodalom konszolidációja, amikor az MTI hírül adta az új folyóirat, a Kortárs első számának állítólagos szerzőit és tartalmát.
Egy jóval később megjelent cikkében a leginkább csak Emgépé néven emlegetett Molnár Gál Péter elemezte az MTI ama közleményét. „Provokációt említ az MTI. Diverzáns cselekményként értékelendő az áprilisi tréfa, vagy irodalmi csínynek? Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső Budapestjén az olvasók fölszabadultan kacagtak az irodalmi életet, a sztrájktörőket és a kidekázott irodalompolitikát kigúnyoló szemtelen elmésségen” – írta Molnár Gál. Hát igen… Semmi kétség, Veres Péter, a népi írók talán legnépibbje akkoriban nem látott biztató távlatokat. Éppen ellenkezőleg. A korábban és később „társutas” politikussal, Darvas Józseffel (a „hintáslegénnyel”) kapcsolatban Emgépé – joggal – „a szellőfúváshoz igazodó elvhűséget és politikai szilárdságot” emlegetett. Az állítólag az „Én vétkem”-mel jelentkező Tamási Lajosról, az Írószövetség korábbi párttitkáráról akkoriban mindenkinek az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában megjelent Piros a vér a pesti utcán című verse jutott az eszébe, amit később sem követett mea-culpázás. „Úgy tudom, azokban a hajkurászós időkben egész hivatal nyomozta a fölszabadult közderültséget keltő hamis kommüniké szerzőjét. Hasztalan: máig nem fogták meg a tettest” – írta említett cikkében Molnár Gál Péter.
A rejtélynek azóta is többen próbáltak a nyomára bukkanni, de szintén eredménytelenül. Egyesek Karinthy Ferenc írót, a nagy viccgyártót sejtették az „áprilisi tréfa” mögött, ennél tovább azonban nem jutottak. Tudniillik abból kellett volna kiindulniuk, ahol az MTI utóbb közzétett bűnbánó közleménye azt fejtegeti, hogy az „ismeretlen egyén (…) tisztában van a Magyar Távirati Iroda munkájának mechanizmusával…”
Ez az egyén én voltam. Hogy hogyan kerültem tisztába ezzel a mechanizmussal, azt éppen egy hasonló közleménynek köszönhettem. 1957 márciusának első napjaiban, amikor már együtt volt az Élet és Irodalom szerkesztősége és javában készült az első szám március 15-i megjelentetésére, a főszerkesztő megkért, hogy fogalmazzak meg erről egy kommünikét és adjam azt le a Magyar Távirati Irodának. Megírtam a rövid közleményt és felhívtam vele az MTI belpolitikai szerkesztőségét. A turnusvezető azt mondta: átkapcsol egy gépírónőhöz és neki diktáljam le a szöveget, amit meg is tettem. Nem kis meglepetésemre nem hívtak vissza, hanem minden ellenőrzés nélkül kiadták az általam megfogalmazott közleményt, amely azután meg is jelent a sajtóban. Nos, vagy három héttel később innen támadt az az ötletem, hogy az ominózus kommünikével megtréfálom az írókat és az olvasókat. Sikerült. Talán túlságosan is jól.
A csínytevő személyéről azóta is csak ketten tudtak biztosat. Jómagam és Standeisky Éva, akinek egyszer bevallottam, hogy A hintáslegényt meg az Én vétkem-et én követtem el. Csak arra kértem, hogy halálomig hallgasson a tettesről, amit meg is ígért. Nos, a történész asszony becsülettel állta a szavát. Ami viszont az értelmi szerzőt illeti, 66 év után ma csak annyit mondhatok: mea culpa. Én vétkem.
