Társaság volt nálunk, és úgy alakult, hogy megmutattam nekik a feltörekvő orosz énekes, Saman új dalát. Azt, amelyet akár Putyin is énekelhetne, ha lenne hozzá hangja, hiszen a nacionalista, hazafias rock üdvöskéje a Mi című slágergyanús számában arról a nem mindennapi erőről énekel, amely ezer éven át egyesítette az országot és soha nem fognak térdepelve élni. A számtan és a történelem hallhatóan nem erőssége az ifjú bárdnak, hiszen pár kattintással kideríthette volna, hogy I. Sándor a 13. században alapította a Moszkvai Nagyfejedelemséget, amelyre a mai Oroszország elődjeként tekinthetünk. Hacsak nem számoljuk ide a varégok által összehozott államot, a Ruszt, amely – hú, de pikáns –, kijevi központja miatt, Kijevi Rusznak is neveznek. Így hát, ha az ukránokat annyira testvéri népnek tekintjük, mármint nagyorosz szempontból, hogy a múltjuk is lenyúlható, akkor viszont minden stimmel.
A barátaim amúgy fülbemászó és erős nótának mondták a produkciót, amíg ki nem derült, hogy miről is szól az energikus dal. Akkor már arról volt szó, hogy vajon politizálhat-e az, aki művésznek tartja magát, nem fosztja-e meg művészi státuszától az, ha az aktuálpolitika szolgálójává válik. A szolgálat valóban nem tesz jót senkinek, bólogattam, még akkor is, ha csupa jóindulat és büszkeség, viszont mi a teendő olyankor, ha a politika nem tartja be az egyezség ráeső részét, vagyis nem értéksemlegesen viszonyul a művészekhez. Vagy ha olyannyira áthatja az életet, hogy már mozdulni sem lehet úgy, hogy az ne legyen politikai megnyilvánulás is egyben. Hiszen a NER-ben is elég egy olyan napon nem vinni iskolába a gyereket, amikor épp tanártüntetés van, hogy máris a politika közepébe csöppenjünk, vagy ha olyan mesekönyvet vásárolunk, vagy épp tüntetően mellőzünk, amelyet mások ledarálnak vagy épp kuratóriumot oszlatnak fel miatta. Szóval, én lennék a legboldogabb, zártam a mondandómat, ha gond nélkül kikerülhetném a politikámat, és írhatnám a magam nemtérdeplős és nemzetileg nem túl büszke műveimet.
Ráadásul a művészet beállítása az ideológia csatasorába igencsak kártékony hosszú távon, hiszen az a képzet alakulhat ki a fogékony olvasóban, amire a NER irányítói rá is játszanak: ha ösztöndíj formájában elfogadják az állam pénzét, akkor bizony az irányvonalnak megfelelő műveket is alkossanak, mind témájában, mind megközelítésben. Vagy legalább ne olyat, amelyben ócsárolják a nemzetet. De vajon már az is szidalomnak minősül, ha egy műben nem minden szereplő olyan, mint Toldi? Ha alkoholisták, jellemtelenek és aljasok, ha ellopják a perselypénzt? Mert akkor bizony az irodalom java részét kidobhatjuk a NER ablakán.
Nem győztem meg őket. Háborús időkben a frontvonalak is makacsabbak, és mindig azok a leggyanúsabbak, akik észérvekkel próbálnak beszállni a hit vitájába. Ilyenkor csak azok lehetnek igazán sikeresek, akik nem térdepelve akarnak másokat letérdepeltetni, meghódítani, bedarálni. Csakhogy miközben még a múzsák kezébe is fegyvert nyomnának, inkább a hallgatásukat mélyítik tovább.