Egy alkalommal megkérdeztem tőle, nem fél-e. Nem, válaszolta, kitől félnék? Hát ettől a sokféle embertől, akik járnak hozzá. Ezektől? Ugyan. Egytől egyig ismerősöm, csupa szerencsétlen mind. Jól jön nekik egy kis étel, néha forint is, ha elvégezhetnek valamit a ház körül. Borral mégsem kellene kínálni őket, attól elveszthetik a fejüket. Elvesztették ezek a fejüket már régen, kétszer meg nem lehet, viccelődött. Tele a tévéhíradó az olyan esetekkel, amikor az alkalmi ismerősei ütik agyon az embert a tízezer forintjáért. Ezek nem olyanok, mondta. Ezek esetleg kérnek, ha meg nem kapnak, elkotródnak. Tudják, hogy nekem sincs sokkal több.
Tűzifát meg szenet fuvarozott régebben, talán akkor szedte össze őket. Alkalmi rakodók, fűrészelők, favágók lehettek, akiket idővel elnyelt a szegénység feneketlen bugyra. Ő valamennyire a felszínen maradt, többet keresett, okosabban bánt a pénzével. Háza, földje volt, bár hogy virágzó gazdasága, azt nem lehetett volna ráfogni. Egyik évben ezzel, a másikban amazzal próbálkozott, nem tartott ki semmi mellett. A málnást megfojtották a kúszónövények, az uborkát kiégette a nap, az eperültetvényt megette a gyom. Nem értett semmihez, kisegítői még annyira sem. De nem bánt semmit, egyszer sem láttam rajta, hogy idegesítené a kudarc, a kárba veszett befektetés. Mint aki direkt így is akarta, inkább azzal nem tudott volna mit kezdeni, ha bejött volna a számítása.
Az ilyen-olyan látogatók között néha feltűnt valaki. Egy harmincas éveiben járó nő, aki autóval érkezett, és félóránál tovább sohasem maradt. És mindig olyankor, amikor épp nem volt nála senki. Jól öltözött nő jó autóval, disztingvált külsővel – annyira nem illett a képbe, hogy már arra gondoltam, az öreg valamilyen felügyelet alatt áll. Ki tudja, amilyen bonyolulttá vált az élet, hogy mik vannak odakint, abban a világban, amelyből lassan kikopik az ember. De ahogy fogadta, majd kikísérte, arra vallott, hogy közelről ismeri. Nagyon közelről. Hozzáérni sohasem ért, közel sem ment hozzá, de minden esetlen mozdulatában benne volt, hogy szeretne. Amikor az autó elhajtott, sokáig nézett utána a hídról, mint kutya a gazdája után, mikor reggel munkába indul.
Alkalmas időben átballagtam hozzá szemközti házamból egy palack borral, amelyről azt mondtam, hogy kaptam, igyuk meg kettesben. Valójában a női látogatójáról szerettem volna kifaggatni, mert azt az esdeklő mozdulatot, amit feléje tett, nem tudtam kiverni a fejemből.
– Úgy vettem észre, járnak magához mások is – kezdtem volna a jópofáskodást, de mindjárt belém fojtotta a szót.
– A lányom. Őt láthatta.
– Akkor őt.
– Néha meglátogat.
– De miért ilyen… rövid időre?
– Siet. Mindig siet. Ki van számítva az ideje.
– Aha, értem.
– Na, nyissuk meg azt a bort.
Töltött, ittunk. Nem szoktunk beszélni, mert nem volt közös témánk. Hacsak az nem, hogy nagyjából egykorúak voltunk, és mindketten eléggé magányosak.
– Gondolom, róla szeretne megtudni valamit, igaz? Hát, elhiszem, hogy kirí ebből a környezetből. De ha egy nem mindennapi történetre számít, akkor csalódni fog. Nincs az egészben semmi rejtély, semmi rendkívüli. Úgy indult, mint akármelyik falusi lány. Hátránnyal. Mind hátránnyal indulunk, még akkor is, ha a lábunkat sem tesszük ki innen. Akkor meg pláne, ha odakint akarjuk kipróbálni magunkat. A városi világban, vagy akár azon túl is – bár nem tudom, hogy van-e azon túl. Az én Dórim nagyon eleven gyerek volt, éppolyan, mint az anyja, isten nyugosztalja. Már kisiskolás korában szűk volt neki ez a hely, egyszer, képzelje, felült magában a buszra, és bement a városba. Mi meg itt kerestük a kertek alatt, a Füzesben. Azt mondta, szerette volna megtudni, hova megy a busz. Ha valamiért megharagudott rám, rögtön csomagolni kezdett, hogy akkor ő megy. Nem a körülmények taszították, hogy úgy éltünk, ahogy éltünk, azzal nem volt baja. Vagy talán csak annyiban, hogy megnézze, máshol is így élnek-e az emberek.
– Mikor kijárta a nyolcadikat, tudtam, hogy most kezdődnek az igazi gondok. Már előtte se nagyon tudtam kezelni, nem azért, mert rossz volt vagy szófogadatlan, hanem mert alig hasonlított rám. Remélem, magának sosem volt része benne, de tudja, amikor a szülő rájön, hogy a gyerekét mintha valaki egészen más nevelte volna, mintha magából szinte semmi nem lenne benne, na, akkor itt a világvége. Mert én így voltam vele. Láttam, már abba se szólhatok bele, hogy milyen iskolát választ, hiszen nem is ismerem. Jó tanuló volt, kitűnő végig, legfeljebb a magatartásával volt baj, mehetett volna bárhova. Erre kikeresett az internetről egy olyan iskolát, ahol zenét, táncot, festést meg ilyesmiket tanítanak, és beadta a jelentkezését. Féltem, hogy nem lesz belőle semmi, elkallódik, mert én sosem láttam, hogy ezek közül bármelyiket is úgy igazából gyakorolta volna. Nem akartam engedni, erre jól összevesztünk. Aznap többet is ihattam a kelleténél, mert felpofoztam, mire hozzám vágott egy kisszéket, és elrohant. Három nap múlva jött csak haza, fogalmam sem volt, merre járt, nem mondta el. Ekkor megint megpofoztam. Rosszul tettem, mert éreznem kellett volna, hogy nem a saját lányomat verem, hanem valaki idegent. Idegent meg, ugye, nem pofoz az ember. De bántott, hogy semmibe vesz, hogy nem engedi, hogy kicsit is beleszóljak az életébe.
– Elment. Kollégium, új hely, új haverok. Esélyem sem volt, hogy valamennyire is követni tudjam, mit csinál. Negyedévente jött haza egy hétvégére, a telefonjaimat nem vette fel, és azt mondta, ha megpróbálom felkeresni, úgysem találom meg. Havonta küldtem neki pénzt, azt elfogadta. De hogy a ruháit hogy szerezte be, mit és hogyan étkezett, merre járt – minderről fogalmam sem volt. Bántott, hogy nélkülem fog felnőni, ugyanakkor meg is könnyebbültem. Úgysem hallgatott volna rám, csak pusztába kiáltott szó lett volna, amit én mondok neki. Én is felnőttnek éreztem magam ennyi idős koromban, de azért nekem mégiscsak ott voltak a szüleim.
– Mikor azzal az iskolával végzett, még tanult valamit, de nem tudom pontosan, mit. Festészet lehetett, merthogy most festő, ezt mondja magáról. Képeket fest, kiállítja őket, eladja. Meg lehet nézni az interneten is. Én is láttam párat, hát nem mondom. Fogalmam sincs, mit ábrázolnak, de azt mondja, nem is az a lényegük. Hogy mi, elmondta, de elfelejtettem már, maga ehhez biztosan jobban értene. De nem ez a legnagyobb problémám, bár ez volna! Hanem az, hogy amikor hazajön, amikor meglátogat, nem érhetek hozzá. Nem ölelhetem meg, nem csókolhatom meg, a kisujjammal sem érinthetem. Nincs köztünk fizikai kontaktus. Ez a kikötése, különben nem jön. És tudom, hogy nem beszél mellé, tényleg megtenné.
– Mert annak idején… megverte?
– Én úgy hiszem. Hogy a miatt a pár pofon miatt.
– De hát… engem is megvert az apám, de még az anyám is, ha nem fogadtam szót nekik.
– Ő más. Ebben is. Sokat gondolkodtam róla, de már nem gondolkodom. Elfogadom a helyzetet úgy, ahogy van. Ki ezt nyögi, ki azt. Nekem ez jutott.
– Ezért gyűjt ennyi embert maga köré?
– Meglehet. Ezen sem gondolkodtam sohasem. Mikor az emberrel az addig lehetetlennek vélt is megtörténik, letesz a gondolkodásról.
– Tud róla valamit? Hol él, kivel? Van-e családja?
– Egyedül él, azt mondja, nem kell neki gyerek. Férj se, senki se. Nem akarja tovább szaporítani a mi fajtánkat.
– Egek!
– Ezt mondtam én is. De nem érdekelte, mit mondok. Viszont hadd mondjak róla valami jót is: valahányszor jön, mindig két megpakolt szatyorral állít be. Élelmiszerek, italok, gyümölcs, ruhaneműk. És még véletlenül sincs köztük olyasmi, amit ne szeretnék. Nem tudom, honnan találja ki, mi jó nekem. Ötvenezer forintot is költhet az egészre egy-egy alkalommal.
– Megpróbálja visszaadni, amit gyerekként kapott.
– Hát igen. Amit meg nem kapott meg, azt ő is megtagadja tőlem.
– Nem lehet ezért keresztre feszíteni.
– Én is úgy gondolom.
Elfogyott a bor, hazamentem. Egy gyerek, aki nem öleli meg az apját, mikor hazalátogat. Meg sem simogatja, hozzá sem ér. És ugyanezt várja el a másiktól is. Mint két idegen. Akik a tartozásnak csak egyik részét egyenlítik ki. A másik része kifizetetlen marad.