Valami nagyon elcsúszott a magyar politikában és a magyar politikai nyelvezetben. Azt már korábban is megállapíthattuk, hogy egyre mélyebbre süllyed a színvonal, nyugodtan mondhatjuk: bayerizálódik a közbeszéd. De ez az alantas verseny leginkább a kormánypárti sajtómunkások között alakult ki, amivel persze nem azt állítom, hogy magasabb szinteken magasabb lenne a szint. Nem az. Mégis, voltak bizonyos határok, amelyeket igyekeztek tiszteletben tartani, nem átlépni. Ez elsősorban azokra az időkre volt jellemző, amikor maga Orbán Viktor is próbált igényesen fogalmazni.
Mindig is igyekezett maga alá gyűrni, valamelyest megalázni az éppen aktuális ellenfelét, ám ezt többnyire valamilyen humorba oldott mondattal oldotta meg, helyenként valóban szellemesen.
Mostanra azonban szellemirtóvá vált a miniszterelnök is. Beszédeiből egyre inkább eltűnik a humor, eltűnik a szellem, és előtérbe kerül a sértegetés. Nyugodtan teheti, egyrészt mert a saját tábora változatlanul hálás közönségnek bizonyul – taps és nevetés – másrészt az ellenzék sem talál rajta nyelvi fogást. A kormányfő, ennek ellenére érzékelhetően fárad, vagy a beszédírói fogytak ki az ötletekből. Mostanra odáig fajult, hogy a nevekkel játszik, vagy inkább szórakozik, ami a viccelődés legalja. Örök szabály, hogy mások nevével nem játszunk; ez a „műfaj” nem tartozik a humor kategóriájába. Sokkal inkább alantas, ostobán sértő, de a legnagyobb baja, hogy színvonaltalan. Sosem gondoltam volna, hogy Orbán Viktor erre a szintre ereszkedik le, olyannyira nem, hogy noha többnyire egy mondatával, egy gondolatával sem értek egyet, de elfogadtam: merész és ügyes vitapartner, frappáns blattoló, ha értik mire gondolok. Kétségtelen, hogy jelentősen megkopott ez a tudás az évek során; hiába no, ha valaki folyamatosan elkerüli a valódi vitákat, annak előbb-utóbb rozsdássá válik az agya. Ezzel együtt volt valami eredeti, egyedi az orbáni stílusban, még akkor is, ha az ember zsebében kinyílt a bicska (remélem nem mozdul rám ezért a TEK…). Ennek az időszaknak is már vége van.
Orbán nyelvi teljesítménye tovább romlott, és már egyértelműen utal arra, hova is érkezett. Igen, oda, amikor már nincs jobb poénja, mint a másik nevével való viccelődés.
Tudom, láttam, hogy a fanatikusai jót mulattak azon, amikor az amerikai nagykövetet présembernek nevezte, de az külön fájdalmas, hogy ez a talmi siker már elégedettséggel tölti el a kormányfőt. Most kár lenne abba belemenni, hogy ténylegesen mit is jelent a diplomata neve – Pressman –, jelenheti akár ezt is, de azért kár belemenni, mert bármilyen fordítás, lefordítás a fordítót – ferdítőt – minősíti, nem a célzott személyt. Az pedig még inkább jellemzi az egész kompániát, hogy a színvonaltalan megszólalás rögtön követőkre is talál. Esetünkben Deutsch Tamás akart gyorsan megfelelni Vezérének, s legott ő is présembernek nevezte az amerikait.
Humorban nem ismerek tréfát, mondaná most is Karinthy, de még sem mondaná. Nem, mert ebben présemberben már semmi vicces nincs. Inkább szomorúság. Szomorúság, hogy itt tartunk. És megyünk még lefelé, föntről irányítva.
