Péntek reggel végre megtudtuk a miniszterelnöktől, mivel is foglalatoskodik a kormány, ha már az ország bajaira nemigen futja az idejéből. Hánynak-vetnek, éjt nappallá téve. A fejünk fölött teszik, nem látunk bele, csak a sok hányás és vetés potyadéka hullhat ránk felülről. Le is rakódik, mint a guanó, innen a Költészet Napja alkalmából lásd József Attilát. Most a nagyfőnök elmondta: a kormányülésen „meghánytuk-vetettük”, mi legyen az orosz kémbankkal.
Elég gyors hányás-vetés volt, pár órával az amerikai nagykövet bejelentése után a talpig szuverén magyar kormány összevágta a bokáját, és végre kilépett a politikailag is bűzlő csődtömegből. A Tenkes kapitánya hirtelen hűségesküt tett az eddig hülyére vett Eberstein ezredesnek. A kuruc jelmezt gyorsan a sarokba dobták, és az utolsó utáni percben (percben? évben!) ugyan nem maguktól, de meghozták az elkerülhetetlen döntést. Szomszédaink rég kimenekültek, utolsó banki részvényes uniós államként rajtunk maradt a blama és a pénzügyi teher.
Ami nem csak a valószínűleg odaveszett 74 milliárdos magyar részt jelenti, hanem a bizonyítványt külpolitikánk megbízhatatlanságáról. A magyar kormány cinkosságával a diplomáciai mentességet, és ezzel az unióba való bejárást kapó kémbankosok jóvoltából Budapest lehetett Putyinék nyugatra irányuló titkosszolgálati tevékenységének egyik központja.
A kormányülésen más hányás-vetés is történt. Alaposan átgondolták az inflációs helyzetet, és miután az ujjukon utána számoltak, hogy a 25 százalék feletti infláció írd és mondd, csak két tizedszázalékkal lett kisebb, a miniszterelnök merész következtetésre jutott: „az infláció nem csökkent eléggé”, maradnak az ársapkák. Nahát. Pedig azt hittem, a két tized csak a dolláron hízlalt, háborúpárti ellenzéknek kevés, mindenki más elégedetten hátradőlt. Igaziból most sincs baj: „Bízunk benne, hogy áprilisban széles inflációs csökkenés lesz.” Mondta ezt Orbán április 14-én. Aha. Széles csökkenés. Derékban széles, oda hízik a magyar, de nem magas, mondhatni törpe. Kis töpszli inflációcsökkenés sapkával, izgalommal várom, mikor jön majd szembe a hátralévő 16 napban.
De az infláció meghányása-vetése csak melléktermék. A lényeg mégiscsak a villámdöntés a kémbankról. Hamarább ment, mint amennyi ideig a népdalban az a bizonyos „hej, Vargáné” hányja-veti fakanálját. Naná. Neki mégiscsak volt választása: kinek adja Zsuzsa lányát. A kormánynak viszont nemigen maradt eladni valója. Se pénz, se becsület, se benne bízó szövetségesek. Elért a falhoz. Nem volt min hezitálnia.
Valószínűleg voltak információi, mi van még az USA szankciós kosarában. Kormányzati elővágásként az Amerika- és NATO-ellenes kampány teljes gőzre kapcsolása már mutatta, komoly veszélytől tartanak, annak akarnak propagandájukban megágyazni. Azért ugrottak pánikszerűen hátrébb, mert tudták – talán meg is üzenték nekik –, mi jöhet még. Brancsbéli üzletemberek, kormánytisztviselők kitiltása, céges kapcsolataik elvágása, ami már a szűk klientúrát bizonytalanítaná el a hazárd kormánypolitikában. A vízummentesség felmondása, ami a középosztályi közvéleményben támaszthatna hasonló kérdőjeleket. Jobb volt ma lemondani egy verébről, mint holnap egy egész túzokról.
A sebességet a bizalmasoknak sem volt könnyű követniük. A kormánysajtó az utolsó percig röhigcsélve „présmenezett”, Hollik az öklét rázta: „az amerikaiak bele akarják kényszeríteni Magyarországot a háborúba – nem fog menni!” Bayer Zsolt kussoltatott: „Pofátokat befogjátok, világos?”
Fájdalom, kiderült, hogy akinek nem világos, mi folyik, az éppen ő. Sebaj, azért folytatni fogják, hiszen a tábort továbbra is etetni-tüzelni kell. Orbán nem lehet vesztes! Pedig hogy az, azt Szíjjártó újabb moszkvai útja is mutatta. Szóvirágokkal, de be kellett jelenteni: a Paks 2 beruházás bedőlt.
A határidők már a háború előtt sem működtek. A 2014-es megállapodás szerint arról volt szó, hogy az első új blokkot 2023-ben helyezik üzembe. Később arról, hogy mind a két új blokkot 2018-ben elkezdik építeni, 25-ben és 26-ban már működnek is. Tavaly év elején a Roszatom 2029-30-as üzemelést ígért. Közben államtitkári, miniszteri, atomenergia-hivatali fejek hullottak, az engedélyekhez újabb és újabb hiánypótlások kellettek, csak a mondat ismétlődött: „a munka az ütemezés szerint halad”. Hát hogyne. Épp csak az ütemezés változott évről évre.
Most ott tartunk, hogy a Roszatom két leányvállalatát már elérte az uniós szankció. Az anyacég körül csapkodnak a villámok. Úgy tűnik, a magyar állam Putyinékat és saját presztizsét mentve akár átvállalná az annak idején kulcsra kész átadást ígérő Roszatom helyett a fővállalkozói szerepet, kiengedvén őt a jogi és pénzügyi felelősség alól. Megint ráfizettünk egy csomót, szokás szerint csak a blama maradt.
Nem fogják bevallani, de kész, vége. Ez a külpolitika minden oldalról becsődölt. Nem baj, majd énekeljük Bach Parasztkantátájának kissé módosított változatát a mindent alaposan meghányó-vető kormányunknak: „Üdv rád és házad népére,/ Te jó hányó-vető!” És tényleg. Az ő háznépük boldogul, gyarapodik, és minden üdvben részesül.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.