Négy évvel ezelőtt, egy aranyló őszi napon hoztuk el az ónodi vásárból, ahol nemcsak ezer színben pompázó tollazata, vérvörös taraja, és tekintélyes sarkantyúja irányította rá a figyelmünket, de az a méltóságteljes, nyugodt tartás is, ahogyan az ideiglenes kerítésekkel körbezárt területen viselkedett.
Ekkoriban tettük meg első botladozó lépéseinket a saját önellátó farm irányába, s tapasztalatlanságunkra jellemző, hogy az állatvásárba még csak dobozt vagy ketrecet sem vittünk magunkkal, bár igaz, az autónk csomagtartójába azért a biztonság kedvéért betettünk egyet. A gazdától a parkolóig így aztán ölben vittük a kiválasztott itáliai kakast, aki olyan megadóan bújt be a hónunk alá, mintha megérezte volna: jó helye lesz nálunk. Ezt az első nap még nemigen mutatta ki, de hát mi voltunk a balgák megint, anélkül engedtük el a kertben, hogy előtte egy éjszakára a leendő óljába zártuk volna be. Nem is kellett neki két pillanat, előbb a kerítés tetejére szállt fel, onnan pedig a szomszéd bekerítetlen, hatalmas hátsó udvarába vetődött, ott is egy görcsös nagy diófa magas ágára ült. Előbb megpróbáltuk szép szóval, kukoricával, búzával, sőt, még sajtokkal is leédesgetni onnét, de hiába. Így aztán alkonyatkor erősebb módszerhez kellett folyamodni, egy seprűvel „imádkoztuk le” a fáról, majd miután leszállt, a bozótosban cseppet sem elegánsan utánavetődtünk, s elkaptuk végül. Eltekintve ettől az egyetlen incidenstől, közös életünk az elmúlt négy évben harmonikus, nyugodt és boldog volt. Ő igazi olasz úriember módjára terelgette tyúkjainkat, felajánlva nekik mindig elsőként a legfinomabb gilisztákat, kukacokat, sajátos vartyogással jelezve az udvarias gesztust. Figyelmeztetett, ha héját látott a magasban, s férfiasan megküzdött később a trónjára áhítozó ifjoncokkal is az elsőségért.
Hanem pár napja valódi hadszíntérré változott a hátsó udvar. Előbb a gácsér tűnt el - csak egy narancssárga láb maradt mutatóban az egyik bokor aljában, jelezve, róka, görény, vagy talán a faluban kóborló kutyák garázdálkodtak, kicselezve az elektromos kerítést -, majd oda lett a másik három kacsa is. Próbáltuk őket korábban zárt helyre terelgetni, több kevesebb sikerrel, inkább a szabad égbolt alatti helyet választották, ez lett a vesztük is végül.
Giovanni — mert így neveztük el pompás taljánunkat – szomorúra fordult sorsáról azonban részben mi tehetünk. Nem rögzítettük rendesen az ól billenő ajtaját, így aztán egy reggelen három tyúk hevert szétmarcangolva odakint. Kakasunknak látszólag nem volt baja, de furcsán vette a levegőt, nem evett, nem ivott. Megtapogatva nem láttunk rajta sebet, mégis egyértelmű volt: elkapták és megszorongatták őt is, amikor védeni igyekezett a többieket.
Vártunk egy napot, hátha javul, de aztán győzött a józan ész: nem hagyhattuk szenvedni tovább. Vigaszunk mégis van, hisz mintha előre megéreztük volna a közelgő véget, húsvétkor tucatnyi tojást sorakoztattunk a keltetőbe, mind-mind megannyi lehetséges utód, egyfajta remény az újjászületésre.