Szerencsénk volt. Az egész nemzedékemnek. Mármint abban, hogy még a tizennyolcadik születésnapom előtt elhozta a rendszerváltásnak hívott valamit, ami felszabadított minket. Leendő gyarlóságaink alól. És egészen másfajta vétkekkel ajándékozott meg, a szabadság bűneivel.
Onnan jut mindez eszembe, hogy épp egy könyvet szerkesztek, amely Nadia Comăneci (tudják, az a tornászlány, aki tizennégy évesen átírta a tornasport történelmét azzal, hogy a montreali olimpián először kapott tízes pontszámot a gyakorlatára, amit az elektromos eredményjelző nem is tudott kiírni, mert 9,95-re volt beállítva, ez volt a maximum, amit ki tudott hirdetni) és a Securitate, a román politikai rendőrség viszonyát boncolgatja. A szerző átnyálazta a szeku irattárait, és feldolgozta a számtalan informátor (értsd: besúgó) jelentését: edzők, sportemberek, szakértők, koreográfus és orvos, szinte mindenki jelentett a másikról, írta a maga tájékoztató jegyzékét, óvta a hazát buzgalomból vagy önérdekből, vagy mert épp nem volt más választása. Természetesen nem csupán a célszemélyt tartották megfigyelés alatt, hanem az informátorokat is, mert a rendszer logikája ezt kívánta. Sűrű, mindent és mindenkit beszövő háló volt ez, amely láthatatlanul feszült az ország feneke alatt.
Azon töprengtem, miközben olvastam az olykor legapróbb részletekre is kiterjedő jelentéseket, hogy mit kezdett volna velem, velünk ez a rendszer. Úgy képzelem, hogy középiskolásként, valahol a végeken (bár igaz, hogy ez a vég igen közel esett a határhoz, minden disszidens vágyához) nem keltettük fel a szeku figyelmét. Lehet, hogy ez naivitás a részemről, de talán mégsem volt annyi erőforrásuk, hogy minden kamasz mellé állítsanak egy informátort. Persze sok mindent ki lehetett volna csemegézni a mi világmegváltó dumáinkból, amelyben szekus szemmel sok illojalitás volt a Hazával és a Párttal szemben, még több tiszteletlenség a Géniusszal szemben, de ezek akkor is csak kamaszos túlzások maradtak, miközben egyre biztosabban haladtunk afelé, hogy majd valahogy a magunk helyén betagozódunk a rendszerbe. Még a közelébe se kerültünk olyasminek, hogy röplapokat osztogassunk, ahogy Bodor Ádám tette tizenhat évesen, akit be is zártak emiatt (erről az időszakról A börtön szagában beszél megrázóan Balla Zsófia kérdéseire válaszolva).
De soha nem jött el az a pillanat, amikor azon kellett volna töprengenem, hogy ki jelent rólam a szűk környezetemből, melyik egyetemista társam vagy munkahelyi barátom gyanús, vajon a lány, akivel egy hónapja járok, lejegyzi-e a beszélgetésünket távozásom után. Nem tett paranoiássá a rendszer, nem is állt volna jól nekem. Sem az alkoholizmus, amibe sok író menekült, sem a mártír szerepe. Persze kérdés, hogy akkor egyáltalán író lett volna-e belőlem. Én nem tudtam volna a fióknak írni, talán most ötvenévesen menne, de amikor az emberben kapál a megjelenési vágy, mindent megtenne azért, hogy nyomtatásban lássa a nevét, bizony sok kompromisszumra képes, miközben azt gondolja magáról, hogy hajlíthatatlan és kitart az elvei mellett.
Tán így nézett volna ki egy jelentés rólam: „A forrás szerint a célszemély ma ismét telefonon próbálta meggyőzni a bukaresti és kolozsvári kiadókat, hogy a náluk lévő kézirata, amelyben számos irredenta célzás, a szocialista irodalomnak nem megfelelő részlet található, megkapja a megjelenéshez szükséges jóváhagyást. Amikor erről számolt be a forrásnak, ingerülten fogalmazott, és azt a kijelentést tette, hogy: »Ezen a rohadt helyen semmiről sem lehet írni«, majd becsmérlő, soviniszta szavakat használt hazánkkal és pártunkkal szemben. További intézkedések foganatosítását kértem, amelyben kiterjesztenénk a célszemély megfigyelését” – dátum, olvashatatlan aláírás.
De talán nem is az a legfontosabb, hogy rólam milyen információkat szolgáltattak volna, hanem az, hogy bennem lett volna-e elég tartás vagy kurázsi ahhoz, hogy amikor megteszik az első beszervezési kísérletüket, határozottan nemet mondjak. Ne gondoljak az előnyökre, megjelenésre, dicsérő kritikákra, tagságra a román írószövetség helyi fiókjában, vagy ha jól dolgozom, külföldi utakra. Ne gondoljak arra, hogy egy kicsivel könnyebb lenne. És akkor is nemet mondani, amikor megtalálják a gyenge pontomat, és zsarolással próbálkoznak. Félek, hogy nem lettem volna olyan hősalkat, mint ahogyan most szeretném elképzelni magam. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e félretolni a regényírás vágyát húsz- vagy harmincévesen, és csöndben élvezni a magam kiszorított boldogságát egy újság apróhirdetési osztályán, vagy almérnökként a semmit számolgatva. Nem tudom elég lett volna-e a családom védelme ahhoz, hogy ne őröljenek fel a saját frusztrációim vagy a kísértések.
Nagy ajándék, hogy ez az életút megmaradt a multiverzum egy másik síkján, és hogy itt a szabadság olyasvalami lett, amiért nem kell nap mint nap vágyakozni, legtöbbször úgy, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet a mindennapokban. És csak arról jelentek, amire felkérnek. Hétről hétre a magam szórakoztatására. És még a nevem is itt van, mindjárt a mondat után.
