Szokás mondani, hogy a Himalája a világ teteje. Ha ez így van, akkor Észak-India völgyei az ereszcsatornák. A hegyvonulat egyik redőzete a Sukhna-tóba vezeti az olvadó hósipkák kristályos vizét, és táplálja azt a szomjas pusztaságot, amelyen 1958-ben az újonnan függetlenné vált Hindusztáni Köztársaság lefektette első tervezett városa, Chandigarh alapkövét.
Képzeljük el, hogy a 60-as évek hidegháborús hevületében India csatlakozik a Varsói Szerződéshez, és a dél-ázsiai szubkontinensen szovjet mintára elkezdenek betonkockákból álló mintavárosokat építeni – ennek első lépéseként születik meg a Chandi-folyó mentén az indiai Dunaújváros. Bár nem egészen így történt, ha ide vetődik, a magyar ember mégis időnként megfeledkezik róla, hogy a XXI. században jár egy távoli országban, és nem egy rendszerváltás előtti dél-kelet-európai időutazáson vesz részt.
A második világháborút követő újjáépítés évtizedeinek esztétikája és életérzése („Dolgos népünk győzni fog – de ej, ráérünk arra még”) köszön vissza Chandigarh város minden porcikájából – annyi különbséggel, hogy a lemezjátszó tűje itt maradandóan kiakadt két emberöltővel ezelőtt.
A britek 1947 augusztusi kivonulását követően a Nehru miniszterelnök által vezetett gigantikus hindusztáni állam szembesült azokkal a centrifugális erőkkel, amelyek anno a soknemzetiségű Magyar Királyságot is szétfeszítették. A vallási felekezetek és etnikai csoportok közötti polgárháborús állapotokat csak a volt brit koronagyarmatok azonnali felosztásával lehetett enyhíteni. A valaha félelmetes katonai erővel rendelkező Szikh Birodalom helyén létrejött Pandzsáb tartomány a demográfiai törésvonalak epicentrumában helyezkedett el, ami ahhoz vezetett, hogy a tartomány területét a válófélben lévő Pakisztán és India egymás között feldarabolták. Pandzsáb így elvesztette hagyományos fővárosát, amely Lahore néven Pakisztán második legnépesebb települése lett.
Enyhítendő a szikh regionális függetlenségi követeléseket, a Delhi szövetségi kormány felajánlotta, hogy a hontalanná vált pandzsábi önkormányzatnak új fővárost épít. A fiatal indiai köztársaság addigi történetében páratlan óriásberuházáshoz külföldről kerestek szakértői stábot és főépítészt – ez utóbbit a francia Le Corbusier személyében találták meg, a világhírű építész korábban számos ismert épület megalkotásában vett részt.
Le Corbusier neve mára elválaszthatatlanná vált Chandigarhtól. A modernizmus megszállott híve 12 éven át visszajárt az először csak papíron létező, majd a szemei előtt megvalósuló városba, melyet a korabeli feljegyzések szerint élete fő művének tekintett. Emlékét a 2016-ban a UNESCO által a világörökség részének nyilvánított kormányzati negyed épületegyüttese mellett építészeti múzeum, várostervezési kutatóközpont és számos egyéb műemlék őrzi a településen.
Legnagyobb ujjlenyomata mégis akkor válik láthatóvá, ha rátekintünk Chandigarh térképére. Madártávlatból ugyanis felsejlik, nemcsak a Dél-Ázsiára jellemző forgalmi dugókat előzte meg a város sakktáblára emlékeztető rácsszerkezetével (nincsenek sugárutak, minden háztömböt négy oldalról lehet megközelíteni). Le Corbusier a települést mint élő szervezetet képzelte el, északi végén a „fejjel” (bíróságok, rendőrkapitányság, kormányzati épületek), középen a szívvel és a tüdőkkel (parkok övezte bevásárlónegyedek és sétálóutcák), délen pedig a „lábakkal” (sportlétesítmények, vasútállomás, reptér).
Ez az utópisztikus tervezettség a mai napig érezteti hatását, de mesterséges kereteit időközben megtörte és a maga arculatára formálta az indiai urbánus élet rögvalósága. A kulturális negyednek szánt korzóból mára kaotikus piac lett, a középpontjában árválkodó, az itthon is jól ismert RabindranáthTagore íróról elnevezett színház csak ritkán mutat be előadásokat, termeit jobb híján vállalati események számára adja bérbe. A Visnu és Siva szobrokkal, retró bútorokkal és gumidinoszauruszokkal büszkélkedő múzeumokat egytől egyig a 60-as években építették és azóta kis túlzással csak a villanykörtéket cserélték ki. A Le Corbusier és unokatestvére, Pierre Jeanneret által tervezett pandzsábi „országgyűlés” napjainkban egy ápolt, de anakronisztikus, a szovjet időkből hátramaradt művelődési központ benyomását kelti, bár egyes ideológiai előírások itt még tartják magukat. A tartományi parlamentbe ugyanis a mai korban szokatlan módon se mobiltelefonokat, sem hangrögzítő eszközöket nem lehet bevinni, és tilos a küszöböt bárminemű uniformisban átlépni – kivételként csak a szikh férfiak viselhetik jellegzetes turbánjaikat. (Indiában nagy befolyást gyakorolnak a hatalmi jelképek, az egyszeri emberek pedig erősen tartanak az egyenruhás rendfenntartó szervektől.)
Hiába próbálták tehát a nyugatról érkező lelkes építészek az optimális városrendezés keretei köze szorítani a lakosság életmenetét; a hindu társadalom vonásai a modernitás által mindeddig megszelídíthetetlennek bizonyultak. Ez a hagyományőrzés, a kulturális identitás terén bizonyára előnyökkel jár. India 2023-as G20 elnökségét találóan jellemzi az ősi szanszkrit mondás: „Atithi Devo Bhava” – miszerint egy házunkba térő látogató képében Istennel találkozunk. Érezhető az igyekezet, hogy a külföldi delegációk megismerkedjünk a világ legnépesebb országának minél több pozitív oldalával. Az események folyamán ez vált nyilvánvalóvá a temérdek közreműködő mozgósítása, a buzgó rendőri jelenlét, a magával ragadó folklórelőadások és a túláradó vendéglátás minden mozzanatában. A múlt azonban nem csak a pandzsábi bhangra táncok dobpergésében visszhangzik – a város korszerű volta a kasztok és a nemek közötti archaikus kapcsolatokat sem tudja teljesen felülírni.
A hivatalos tárgyalások végeztével a helyi látnivalókat egy csinos olasz diplomata hölgy társaságában jártam be. Hosszú szőke hajával akaratlanul is messze kitűnt a helyi tömegből és sok kéretlen (esetenként tolakodó) figyelemben részesült. Ebből egyébként érdekes módon férfi létemre kijárt nekem is. Annak veszélye mellett, hogy általánosításba bocsátkozom, idei látogatásom során meg kellett állapítanom, hogy az indiai hölgyek nőiesek és kedves természetűek, míg a férfiak jobbára kevéssé vonzóak és nem adóznak túl sok tisztelettel a szebbik nem iránt. A hindu társadalomban leánynak születni alapvetően sem főnyeremény, a mindennapi életben pedig egy nyugati szemlélő számára visszatetsző mértékben bagatellizált a nőkkel szembeni pökhendi bánásmód.
Nem csoda hát, hogy a következő „élményben” volt részem. Egy régvolt maharadzsa nyári palotájának kertjében rendezett fogadáson elesett egy magas sarkú cipőt viselő helybéli hölgy. A közvetlenül mellette bámészkodó vendégek magasabb kasztba tartozó honfitársai lehettek – ugyanis csak végigmérték, de senki nem mozdult. Miután majdhogynem a poharamat eldobva siettem felsegíteni, közbelépésem folyománya az lett, hogy az este hátrelévő részében nem tágított mellőlem, és mikor eljött a távozás ideje, kizárólag szorosan a karomba kapaszkodva mert járni a macskaköves ösvényeken. Ebből akkor gyógyult ki hirtelen, amikor a parkolóba érve a biztonsági szolgálat nyomatékosan eltanácsolta a diplomatáknak fenntartott buszok közeléből…
Az ilyen és ehhez hasonló tragikomikus közjátékok csak erősítették az ellentétet a város futurisztikus szerkezete és az utcáin kószáló lakosság valósága között, a baksisért kolduló, füstölő vödörből áldást osztó aszkétáktól a csoportosan fellépő, agresszív cipőtisztítókig. („Fehér hölgy, tán poros a lába, csak megnézzük közelről.”)
Chandigarh nagyon India, és nagyon nem az. Létrejöttének célja nemes volt: mind tervezői, mind az akkori kormány egy élhető, emberközpontú modellvárost kívántak megalkotni. Infrastruktúráját, úthálózatát százezres lakosságra tervezték – ma, bő hat évtizeddel később több mint egymillióan lakják. Találkoztam olyan helybéliekkel, akik még emlékeznek az akkori időkre, s nosztalgiával gondolnak vissza a város építésének korszakára. Bizonyára lenne miről elbeszélgetniük egy fűszerezett himalájai tea mellett, ha összefutnának a dunaújvárosi nagy öregekkel.
