Végül mind
Az űrhajósok ma éjjel otthon maradnak.
Bolygóik nem gurulnak tovább.
A szobafestők ma már nem indulnak el.
Pecsétes létráik nem lépnek tovább.
A pékek meleg zsemlét tesznek a párkányra.
Reggelre deres lesz minden íz és láz.
A hallgatók ma éjjel tovább hallgatnak.
Távolabb pattog még néhány neon.
A sírásók levetik sáros nadrágjukat.
Ma éjjel nem hal, nem születik senki.
A tűzoltók megvárják a parazsat.
Aszályos bozótlángokkal álmodnak.
A cukrász elalváskor keserűt nyel.
A portás ma már senkit sem enged be.
Az éjjeliőr zseblámpával rajzol az égre.
Hívja az űrhajóst, a születő holdat.
A hallgatók megszólalnak.
Ugyanazt suttogják, mint a hóesés.
A kertész piros szirmokat morzsol.
Beleszagol a tenyerébe, és felnéz az égre.
Távoli kemencék parazsát látja.
Áthidaló fatörzsek izzanak.
A katona elveszíti minden fegyverét.
A nővér utoljára érinti vállát.
A jószágok végül mind szétszélednek.
A halász csillagképeit bogozza.
A holtág holdudvarig kanyarog.
Ma estére elgyengülnek az évszakok.
Mindenki megvárja a parazsat.
Egyszerre lépünk bele
ugyanabba a folytathatatlanba.
Esésben
Most havazik. Elhalálozik.
Vizes fűre, betonra hull.
Kik vagytok ti, saját árnyékotok
elől ellépő, fénytelen felhők.
És kit hagytok itt.
Talán mi haltunk meg rég,
és ti születtetek tovább.
Kapualjakban várakozunk.
Odakint szüntelen hóverés.
Utcai lámpák sárga suttogása.
Elszülettetek. Nem vesztek el.
Lesz-e közös tér és anyag,
mert volt együttes idő.
Mert volt érkezés és búcsú.
És van közös fotó és külön út.
Széttépett és összegyűrt.
Kisimított, mégis olvashatatlan.
Azzá válunk mind, akiket
szeretni kellett volna,
érkezéskor, nem búcsúzóban.
És nem kapualjból nézni,
órákig sétálni a hóesésben.