“A flamenco nem a technikáról, hanem az érzelmekről szól. Ha nem érzed, képtelen vagy csinálni. A flamenco lényege nem a fizikai kifejezés: a mozdulatnak szívből kell jönnie. Szóval a szívem a flamencóé, a lelkem a boleróé. Utóbbiban van bánat és szomorúság, de én pontosabbnak érzem, ha pusztán mélynek nevezik.” - mondta Sara Baras egy korábbi interjújában.
Infó:
Sara Baras: Alma (Lélek)
A Bartók Tavasz programja
április 10., 11.
Müpa, Fesztivál Színház
Alma (Lélek). A színpadon fekete függöny előtt egyenként megvilágított hat ezüst mikrofonállvány várja a feszes léptekkel érkező, kalapos táncosokat. A látvány és a spanyol ritmusok lüktetése már az első pillanattól magával ragad, még a legegyszerűbb mozdulatok is olyannyira átlényegülnek a végtelen szenvedélytől, hogy csak lélegzetvisszafolytva lehet várni a történet kibontakozását. Aztán fény gyúl, s a mindeddig feketének hitt függöny rojtjai mögött, mintegy bárbeli füstfelhőn túl a zenekar mellett felsejlik a koreográfus-táncművész, Sara Baras alakja. Talpa alatt hamar szikrázni kezd a talaj, a dobos alig tudja követni cipői szédítő, valószerűtlen sebességű kopogását. Mozdulatai mintha egyek lennének a zenével, nem lehet eldönteni, ki szabja meg, ki adja a ritmust, mint ahogy azt sem, a koreográfia s a dallamok mekkora része helyszíni improvizáció: az egész olyan sodróan drámai, szenvedélyes, mégis természetes, őszinte és emberi. A flamenco és a bolero mérhetetlen nagy eszköztárával: hirtelen, pillanatnyi kiállásokkal, lendületes forgásokkal, csettintésekkel és kézfejtekergetésekkel hol egyedül, hol a hat fős tánckarral kiegészülve szavak nélkül mesél.
A már-már önálló életet élő hosszú rojtrengeteg egyszerre köti össze és választja el az előtte és mögötte húzódó színpadrészeket, különleges vibrálást kölcsönöz a térnek, mintha követné a táncosok, a ritmusok, a hangulatok, a lelkek érzelemmel, tűzzel, szomorúsággal és boldogsággal teli rezdüléseit. Az est előrehaladtával egyre többször nyílik meg a ki- és belépők előtt, mígnem a fináléhoz közeledve végleg “lehull”, teljes egészében a nézők elé tárva az eddigre már félkörívben elhelyezkedő zenekart és a középen fodrozódó ruhákat. A zene éppoly hangsúlyos mindvégig: a színek, árnyékok, textúrák, legyezők és érthetetlenül játékos szoknyák forgatagában hol a két énekes, Rubio de Pruna és Matías López hangja, hol Keko Baldomero mesteri gitárjátéka az ami elvarázsol, de Diego Villegas, a fináléban“főszereplővel” közösen előadott szaxofon duettje is azon momentumok egyike, amelyet nem fognak egyhamar elfelejteni a jelenlévők.
Sara Baras maga írta, koreografálta és rendezte a darabot, amire elmondása szerint úgy tekint, mint egy “hatalmas ölelésre, melyben a legkülönbözőbb táncok és táncstílusok találkozhatnak és hathatnak egymásra.” Az összeállítás születését édesapja, Cayetano Pereira inspirálta, aki a flamencoért nem rajongott ugyan, de annál jobban szerette a szomorkásabb hangulatú bolerót. A harmincéves pályafutása a során a flamenco egyik legnagyobb alakjává avanzsált táncosnő 1998-ban alapította saját együttesét, hipnotikus jelenlétével azóta nem csak európaszerte hanem az egész világon nagy sikert aratott és arat mind a mai napig. Ezzel az előadással is megfordult már a Sydney-i Operaházban, a New York City Centerben Kolumbiában és Párizsban egyaránt.
Budapesten is szívvel, lélekkel táncolt. A hihetetlen érzelmi skálát felölelő előadást pedig egy rendhagyó tapsrenddel koronázta meg, ahol láthatóan nagyon jó kedéllyel, flamenco stílusban Budapestről és egymásról improvizált dalszövegekre táncolva, a zenészek is egyenként felvillanthatták flamenco-t imitáló sajátos mozgásukat. Sara Baras azon előadóművészek egyike, akinek még három évtized elteltével is ugyanolyan őszinte és hatalmas a mosolya a produkcióját követő őrült tapsvihar láttán, mint pályafutása kezdetén. “Köszönöm” - mondta boldogan, puszikat dobálva a közönség felé, mielőtt csapatával együtt eltűnt a függöny mögött.