A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint tavaly 21900 magyar döntött úgy, hogy külhonban töltött évek után hazatér. Ennél egy nagyközség lakosságszámával többen, pontosan 26500-an viszont szedték a sátorfájukat és elhagyták az országot. Éveken át javulni látszott a távozók és visszatérők egyenlege, az elmúlt évben azonban valami történt. Minél több cikket olvasok a témában, annál bizonytalanabb vagyok, mert annak nyilvántartása, hogy egy országban hány külhoni polgár él hosszabb, vagy rövidebb ideig, módszertantól függ. De akárhogy is, a statisztikai adatok számok, amelyek állítólag nem hazudnak. A számok mögött meg ott vannak az emberek, akik éveken át mérlegelnek, végül elfáradnak és meghozzák a nehéz döntést. Visszanyelik az örök honvágyat, a távolban maradt, idősödő szülők iránti aggódást, a balatoni nyár keserédes emlékét. Cserébe soha többé nem kell mindig, mindenből az olcsóbb, de silányabb holmit venni, és csak fotókon nézetni, ahogy mások nyaralni viszik a gyerekeiket.
Ott sem kolbászból van a kerítés. Általában ezzel a csontig rágott érvvel próbálnak ellentmondani honfitársainknak azok, akik szerint nem jó ötlet elhagyni a hazát. Ahogy a saját környezetemben tapasztaltam, a kiköltőzők zöme nagyon is földközeli elképzelésekkel indul útnak. Dehogy vizionálnak ingyenpénzt, mérhetetlen gazdagságot, láblógatást, szájba repülő sült galambot. „És egyébként mit csináltok ott?” - kérdeztem sok évvel ez előtt az egészségügyi végzettségű gyerekkori barátnőmtől, aki családostól kelt útra egy távoli országba. A történet teljesen átlagos: autószerelő férj, két gyerek, hitelből házfelújítás. Nem hinném, hogy irreális kérésekkel ostromolta volna a sorsot. Tulajdonképpen nem lepett meg a nagyon is valóságszagú válasza. „Ugyanazt, mint otthon. Csak itt megéri.”