Amikor a kortárs kultúra terjesztésében túlságosan nagy szerepet kapnak a művészeti versenyek, fesztiváldíjak, biztos, hogy valami baj van. Ezek a formák azt jelzik, hogy az adott terület nem ágyazódik bele a hétköznapokba, nem válik életünk szerves részévé. Vagyis valahol a kultúránkon kívül létezik, onnan kacsingat ránk. Mindenáron fel kell ruházni valami megfogható értékkel, hogy felfigyeljünk rá, és fogyasztásra érdemes árunak tekintsük. Ettől persze még lehet akár jelentős művészeti teljesítmény is. Csak önmagában nem lennénk rá kíváncsiak.
Valamikor az ember járt moziba, színházba, zenét hallgatott, nézte a tévét. Olykor még olvasott is. Csak úgy. Válogatott a műfaj, a téma alapján, de a lényeg, hogy a művészet hozzátartozott az életéhez. Várt tőle valamit, vagy mondhatjuk úgy is, tőle várt valamit. Beszélgetett róla, olvasta a kritikákat, és kikristályosodott, mi sikeres, mi nem. A fesztiválok valóban csak ünnepi események voltak. Afféle Aranylabda átadások. Ezzel szemben ma a díj vagy legalábbis a fesztiválrészvétel hoz a látóterünkbe valamit.
Ki gondolta volna, hogy a könnyűzenében is meg kell majd valamikor izzadni a közönség figyelméért? Hogy nem elég, ha a rádióban felcsendül egy fülbemászó vagy izgalmas ritmusú dal. Hogy nem kapja fel az egész ország a fejét, ha elindul egy táncdalfesztivál. Ami szintén nem arról szólt régen elsősorban, hogy ki kap díjat. Összeborult az ország a kedvencei körül. Ugyanazon a színpadon, nagyközönség előtt varázsolt Koós János, Toldy Mária, Szécsi Pál, és az Illés, az Omega, Zorán, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta és még sok különböző stílust, nemzedéket képviselő sztár. Slágerek röpködtek az éterben, a lemezjátszók terében.
Ehhez képest ma A Dal, a hazai köztévé tehetségkutató versenye csupán egy tévéműsor. És lássuk be, 2020 előtt sem volt több, amikor még az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatóversenye volt. Máig nincs rá egyértelmű válasz, kultúrharcos kormányunk holdudvara miért döntött úgy, szakít az európai eseménnyel. Talán túl meleg vagy éppen hideg volt számára. Mindegy. Mert az Eurovíziós Dalfesztivált is nagyon fel kell már hajtani, hogy látszódjon.
Nem magával a műsorral van hát a baj. Ellenkezőleg, kifejezetten ízlésesnek mondható a műfajában. Trendi díszlet, világítás, de kerül minden túlfacsartságot, jól belövi A Dal jellegét. Mai köztévénk szinte egyetlen általános pozitívuma, hogy nincsenek nagy reklámszünetek, a produkciók vannak előtérben. A felvezető, előadókat bemutató filmecskék rövidek, kerülik a lihegést-gügyögést. A két műsorvezető, Rókusfalvy Lili és Fodor Imre is kulturáltan végzi a dolgát, nem mesterkélik agyon a hangulatot. A zsűri, Wolf Kati, Egri Péter, Ferenczi György és Mező Misi pedig tiszteletteljes a fellépőkkel, az erényekre összpontosít, jól hasznosítható szakmai véleményeket mond. Egészében kellemes produkció, tartja hangütését a kezdetek óta.
Egyetlen aprócska baj van csupán. Hogy hol vannak a dalok? Amelyek megragadnak, amelyeket megszeretünk, dúdolgatunk, vagy partvist kapva a kezünkbe imitáljuk zenei motívumait. Nem hiszem, hogy annyi a magyarázat, gyengécske a kínálat vagy a válogatás. A könnyűzene globális szürkesége köszön vissza a kompozíciókban, ami alighanem összefügg az eliparosodással, a kulturális szféra helyének változásával. Nagyon érdekes jelenség, mert miközben csak néhány taktus, ügyes hangszerelés fog meg, érezhető a felkészültség, még a tehetség is, a zsűri tud mit értékelni. Megfelelően vannak legyártva ezek a számok, jól követnek, kevernek stílusokat, csak hiányzik belőlük a sajátos zenei világ. Fényes Szabolcs könnyed melodikussága, Szörényi Levente magyaros popja, Presser Gábor populárisan dzsesszes alternativitása, a Piramis sikolyrockja, és meglepően hosszan folytathatnánk a sort. Egyszerűen „régi szép időket” nosztalgiáznék vissza? Lehet. De akkor miért Freddy Mercuryért rajong A Dal egyik legfiatalabb résztvevője? Miért szeretett bele a fiam az Omega talán legeredetibb albumába, az Éjszakai országútba? Miért hódít még mindig a Beatles, a Rolling Stones, a Led Zeppelin, a Pink Floyd zenéje? Vagy a Black Sabbath dübörgése. Miért nem tudja eltemetni a világ David Bowie-t? Miért tud feltámadni az ABBA? Mert hozzájuk képest a mai könnyűzene a sok nagyszerű előadó ellenére technikaibb, kiszámíthatóbb. Személytelenebb. Ahogy az egész kultúra is ebbe az irányba mozdult. Termel, szabadidőtöltést szolgáltat, de a léleknek elég keveset ad. Alighanem nincs is másra szükség. A sorozatok népszerűsége mintha szintén ezt jelezné. A rész ne legyen hosszú, de az egész tartson sokáig, töltse ki az otthoni estéket.
Eddig a művészet mindig meg tudta magát rázni magát hasonló helyzetekben, és rálelt az új technikákban a mélyebb, egyéni kifejezőeszközökre. És kiderült, hogy a világnak szüksége van rá. Emblematikus könnyűzenékkel együtt. És akkor a Fidesz-világ sem fog lemondani az európai közös éneklésről. Mert képes még addig is fennmaradni.
