Úgy mondják: emberarcú fideszesek. Bár magam is használtam már ezt a kifejezést, de azért belátom, ez is csak egy szópótlék, egy homályos utalás arra, hogy valójában milyen is az igazi fideszes, illetve milyennek kell lennie. Az emberarcúak, ugye, nem olyan szélsőségesek, nem olyan radikálisak, és bár szolgálják – szolgálták – Orbán pártját s persze magát Orbán Viktort, de olykor kikacsingatnak – többen már múlt időben –; hajlandók a kötelező paneleken kívül megértő szavakat is használni.
A Fidesz, maga Orbán, nem szereti az emberarcúakat. Nem volt mindig ilyen, igaz, nem is volt mindig szükség emberarcúakra.
De ez már a régmúlt, talán nem is emlékszünk azokra az időkre. Orbán a szolgákat, a szolgálókat szereti. Amit egyébként nem lehetne felróni egy vezetőnek, nyilván olyanokkal kell és szabad dolgozni, akik nem akadékoskodnak, sokkal inkább megfelelnek, végrehajtanak. Amúgy ezek az emberarcúak sem nagy lázadók, voltaképpen ott ballagnak ők is a sorban, csak időnként megengednek maguknak olyan nyilatkozatokat, amelyek felfoghatók az ellenzéknek – ellenségnek – tett gesztusként. És Orbán fejlődésének (?) ez is fontos része: ma már nincsenek gesztusok. Ahogy elmúlt a „ne mi nyerjük a legtöbbet” időszaka, elmúlt az is, hogy vetélytársként tekint – és tekintet – a politikai ellenfélre. Mind a politikusoknak, mind pedig a kormány által vezérelt médiának ütni kell. Az emberarcúak nem ütnek. Vagy nem ütnek eléggé. Nem ütnek elég nagyot.
Most egy újabb emberarcú távozott. Távozott, írom, pedig ez ritkán fordul elő. Mármint, hogy teljesen hátat fordítsanak a politikának. Inkább háttérbe szorulnak, háttérbe szorítják őket, hogy aztán, ha éppen szükség van rájuk, előjöhessenek. Kiengedje őket a Vezér a karámból. Ez történt Navracsiccsal, Lázárral, Áderrel, Deutsch Tamással… A jelek arra utalnak: meg is tanulták a leckét. Lázárnak például most az a feladata, hogy megleckéztesse Budapestet, és ha ez a feladat, akkor ő teljesít is. Sőt: túlteljesít, már ahogy ez az ő stílusából következik.
Fürjes Balázs is az emberarcú fideszesek családjába tartozott. Ő volt az, aki bátran vállalta a vitát az ellenzékkel, akit – még az előző funkciójában – Karácsony lehetséges kihívójaként emlegettek. Főként azért, mert bár képviselte a kormány álláspontját, képes volt úgy tenni, hogy elhitesse: ő tényleg szereti Budapestet. Hogy a mostani távozásának mi lehet az oka, csak találgatni tudjuk.
Csak találgatni, hiszen nem látunk bele Orbán fejébe, nem tudhatjuk, hogy végleg leszámolt Fürjessel, vagy vannak vele hosszabb távú tervei.
Igazi kremlinológusnak – inkább: orbanológusnak – kell lenni ahhoz, hogy leírhassuk a kormánypárton belüli, legalább a valósághoz közelítő állapotokat, mozgásokat. Fürjest a tavalyi választási veresége után tovább emelték a politikai karrierje útján, pedig az ellenkezőjét hittük. Gulyás Gergely helyettese lett, időnként parlamenti szószólója. Olykor az az érzésünk is támadt, hogy igyekszik levetni emberarcát.
Feltehetően nem sikerült. Illetve: meglátjuk. Meglátjuk, van-e számára is visszatérés. Emberarccal biztosan nincs.
