Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Aki ismeri Aczél Géza verses könyveit, nem lepődik meg rajta, hogy a cím kisbetűvel kezdődik, és hogy a bizonyos két szép szó (örök és babér) közül az egyik zárójelbe került.
Ezt azért szerettem volna elöljáróban kiemelni, mert Aczél Gézának a Jelenkornál 2005-ben jelent meg a (szakma)alkony című kötete, amelyben teljesen új hangon „mutatkozott be” – feltéve, hogy a debreceni Alföld folyóirat egykori legendás főszerkesztőjének Magyarországon bármely irodalmi körben be kellene mutatkoznia.
Elvégre Aczél Géza az Alföld élén Debrecen külön bejáratú, saját irodalmi intézménye lett „Géza bácsi” néven, hírneve pedig (szerencsére) jóval túlnőtt a városon.
A 2005-ös (szakma)alkony című köteten azonban mégis alaposan meglepődtünk (a többes szám azokat az írókat, költőket foglalja magába, akik kitartóan és rendszeresen olvasnak kortárs magyar írókat és költőket – be kell valljam ugyanis önöknek, hogy vannak, s nem kevesen vannak olyan kortárs magyar írók és költők, akik nem, vagy csak elvétve olvasnak kortárs magyar írókat és költőket).
Az említett kötet amiatt keltett meglepetést, mert végtére is valamiféle visszatekintésnek íródott, s búcsúnak készült az élettől, azaz a „szakmától”, hiszen vérbeli alanyi költő számára a saját élete a saját „szakmája”. A címben olvasható alkony is erre a búcsúra utal. Holott 2005-ben Aczél Géza még csak 58 éves volt. A „búcsúkötet” azonban friss, eleven, új hangot és formát hozott. Ha Géza bácsi 58 évesen öreg lett volna, legszívesebben azt írnám: a vén törzs új hajtásokat nevelt, friss rügyeket hajtott, majd elképesztő színárnyalatokban gazdag virágokat bontott. Kései virágzás volt ez a javából – hát még, ami utána következett! 2007-ben megjelent a (vissza)galopp, 2009-ben a (kontra)galopp, 2010-ben az (ő)szike, 2012-ben a (búcsú)galopp, 2014-ben a (szino)líra, 2018-ban a (szino)líra 2, majd 2021-ben (szino)líra 3.
Mind-mind megannyi remeklés egy ősz üstökű költőtől, aki hiába temeti magát évtizedek óta, a nyugdíjas éveire kirobbanó formában lévő, erőteljes és radikális költői nyelvet kialakító (örök)ifjú lett belőle. Mindegyik kötetet nagyon szeretem, de most csak egyet szeretnék kiemelni: a 2010-es (ő)szike című könyvet. Ennek a címe részint természetesen Arany kései remekére, az Őszikékre utal (holott a hatvanas éveiben járó, magát mégis vénembernek tartó Arany életkorban hol volt az Őszikék írásakor az idén 76 éves Acél Gézától…); másrészt a kötetcím utal a búcsúzás évszakára, az őszre; harmadrészt pedig a szikére, e kegyetlenül közönyös, kíméletlenül éles sebészi szerszámra, amellyel idősödve mindannyian találkozunk vagy találkozni fogunk…
Ami az említett kötetekben közös, az a rezignált, bölcs, a múltba vissza-visszarévedő költői hang, amely azonban nem akar és nem is ragad bele a múltba, azaz nem nosztalgiázik és nem érzelmeskedik. A múlt Aczél Gézánál, mondjuk úgy, jelen időben van, hiszen a verseiben nemcsak az a fontos, hogy a költő a múltban milyen mozzanatra lel, hanem az is, hogy honnan és hogyan tekint vissza – márpedig Aczél Géza költői tekintete éles, mint az a bizonyos szike.
Amúgy a radikalizmus valamiképpen kódolva volt az életműben, elvégre Aczél Géza a neoavantgárd felől érkezett: évtizedeken át Kassák Lajos és Juhász Ferenc volt számára az etalon. A doktori disszertációját is Kassákról írta, sőt, a rendszerváltás idején egy nagymonográfiája is megjelent a nagy elődről – ám a rendszerváltás izzó hevületében a kutyát nem érdekelte sem a magyar avantgárd költészet, sem Kassák Lajos, úgyhogy Aczél Gézának ez a kötete nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. (Igaz, ma már alapmű – ha a bölcsészkaron Kassák kerül szóba, akkor Aczél Géza könyve megkerülhetetlen munka.)
A szakma egyébként (ritka eset) elismeri a munkásságát: Aczél Géza József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő, s ezen a héten azért éppen őt választottam sorozatom tárgyává és alanyává, mert éppen ezen a héten mondta el székfoglaló beszédét a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián a Magyar Tudományos Akadémia épületében.
Ahová Géza bácsi végül is hazaérkezett, hiszen egyetemi évei alatt és után még irodalomtudósnak készült, de aztán 1978-ban az Alföld folyóirathoz került, amelynek előbb szerkesztője, főszerkesztő-helyettese, végül főszerkesztője volt. Olyan hihetetlen tehetségek dolgoztak nála szerkesztőként, mint Keresztury Tibor vagy Borbély Szilárd, és a lap az ő vezetése alatt olyan nagyságokat közölt, mint Esterházy Péter, Tolnai Ottó, Tandori Dezső, és még sorolhatnám a magyar irodalom legjavát, de nem sorolom, mert nem szeretnék senkit megbántani azzal, hogy kihagyom a nevét.
Ha Aczél Géza az 1970-es években marad az egyetemen, és irodalomtudósnak áll, akkor ma már professor emeritus volna – de professor emeritusnak lenni semmi ahhoz képest, mint a magyar irodalom Géza bácsijának lenni. Gratulálok neki a rangos akadémiai tagsághoz – nagy taps!
