Kétféleképpen indulhat a szombati reggel. A redőnyrácsok közül beszűrődő fényből, a résnyire nyitva hagyott ablakon beillanó fuvallatokból érzékelhető, hogy nyálkás, ködös, szürke, netán szitáló esős vagy csak úgy szimplán borongós időre ébredtünk vajon, amikor a reggeli kávé után jó még pizsamában elidőzni egy kicsit, meleg zokniban odakucorodni a fotelbe, s merengeni csak, nem csinálni semmit. Lustaságunkat ilyenkor mintha a macska is megérezne, puha pokrócára mellénk göndörödik, halkan szuszogni kezd, nemsokára mélyen alszik, álmában tán még horkol is kicsit. Szemét olykor a mellső lábával takarja el, emberesen, mintha csak azt sugallná: ne, még ennyi fényt se…!
Van aztán a másfajta szombat reggel, amikor már-már nappali világosságra ébredünk, pedig még épphogy csak elbúcsúzott odakint a hajnal. A nap szinte felragyog, beincselkedik a sugaraival, mintát rajzol a csupasz falra, és fénycsóváival együtt beküldi az odakint épp csak bimbódzó gyümölcsfák virágainak mézes illatát. A kávé ilyenkor azt jelenti, gyorsan ébredezzünk, induljon hamar az élet, lám, odakint minden arra vár, hogy részese legyünk, tegyük, amit ilyentájt tennünk kell!
Amit a rossz idő miatt eddig halogattunk, annak most ideje lett. Fogni kell a vasvillát, vinni a saraboló kis kapát, amit egyébként az éppen csak előbukkanó gyomok eltüntetésére használunk. Előbbivel a nagy tyúkólhoz megyünk, a szemöldökfa alatt épp csak meg kell biccenteni a fejünket, de odabent már kinyújtózhatunk, sőt akár balról jobbra meg is fordulhatunk. Göcsörtös nyelű vasvillánkkal, amit nagyapánk oly’ derekasan fogott, ha jól szúrunk, egyben emelhetjük ki a fakeretes dobozokból a trágyával itatott szalmát, és onnantól már csak egyensúlyoznunk kell, jól térülni, hogy ne szórjuk szanaszét, míg az ajtón kívül a talicskához, majd onnan a komposztálóhoz érünk. S közben arra is vigyázunk, ne zavarjuk túlságosan a bent épp tojó tyúkokat, akik mély nyugalommal terülnek el a maguk mélyítette fészekben, hogy meleg, selymes tapintású tojást hagyjanak maguk után.
Munkánk kívülről talán piszkosnak, akár alávalónak is tűnhet. A kisebbik ólból guggolva, a saraboló kapával kell kupaconként kihúzni a halmokat. „Mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, s lerakódik, mint a guanó, keményen, vastagon. Lelkünkre így ül ez a kor. És mint nehéz esők vastag rongyai mosogatják a csorba pléhtetőt, hiába törli a bú szívünkről a rákövesedőt”
– sejlik fel közben előttünk a vers, mormoljuk magunkban a József Attila-i sorokat, amitől mindjárt fennköltebbnek érezzük a mozdulatainkat is. Két kecskeszem bámul közben, szorosan ránk tapad, esdeklőn néz: simogatást vár, semmi egyebet, s üres talicskánk mellett baktat aztán velünk a régi fészerig. Nincs más teendőnk, mint friss szalmát hordani mindkét helyre, elteríteni a szálakat gondosan, kicsit meg is taposni, lelapítgatni, hogy jól egymásra simuljanak a rétegek, majd azzal a jóleső érzéssel menni tovább, lám, megtettük jelentéktelennek tűnő, mégis fontos dolgunkat.