Emlékszik a kedves olvasó arra az esetre, amikor az Állami Számvevőszék kivizsgálta, hogy ki finanszírozta az Axióma alapítvány kampányát, amelyben Novák Katalin akkori családügyi miniszter az aktuális alkotmánymódosítás („az anya nő, az apa férfi”) valóságos ideológiai hátterét megrajzolandó amellett érvelt, hogy a nők az alaptörvény által szentesített princípiumként fogadják el a férfiakénál alacsonyabb pozíciókat, kisebb fizetést és a háztartási ingyenmunkát? Vagy amikor az állami számvevők tisztába tették, mi volt a forrása azoknak a százmillióknak, amelyekből a CÖF magára vállalta a Fidesz választási kampányának egy jelentős hányadát? Vagy esetleg arra, amikor egy ÁSZ-vizsgálat nyomán megtudtuk, miből működik a szintén jelentős NER-párti kampányszereplővé fölfejlődött Megafon Központ?
Ha nemleges a válasz, ne keseredjen el, nekünk sem rémlik hasonló. A közhatalom gyakorlóinak és a közélet befolyásolóinak pénzügyi átvilágításával megbízott szervet - annál, hogy miből nyer folyton a teljes állami médiát és közigazgatást is a saját pártpolitikai érdekeiben mozgató kormánypárt - sokkal jobban érdekli, hogy miből veszít mindig az összehasonlíthatatlanul kisebb erőforrásokat használó ellenzék. Bizonyára van ennek valami frappáns szakmai magyarázata; olyasmi, ami jól működő parlamenti rendszerekben is megszokott és elfogadható, csak még nem sikerült a nyilvánosság elé állni vele. Végül is melyiket fontosabb tudnunk egy demokráciában? Azt-e, hogy esetleg törvénytelen módszerekkel szerzi illetve tartja meg a hatalmat az egyik, vagy azt, hogy minden szabályt betartva marad-e alul rendre a másik? Nem sürgős, van időnk.
Addig is, míg a pár(t)atlanul szorgos számvizsgálók fölfejtik, milyen forrásból tellett a Márki-Zay-Gyurcsány párosnak a teljes magyar médiahorizontot beborító „kicsi Feri” kreatívokra (kacsintós szmájli), elmélkedjünk azon, helyes-e, ha más országok politikai erőihez köthető szervezetek megjelennek anyagi erejükkel a magyar politikai piacon. Befolyásolják-e ezzel megengedhetetlen módon a magyar belpolitikát? És honorálják-e ezt a magyar pártok a külföldnek tett elvtelen ellenszolgáltatásokkal? Merthogy annak, hogy a hazai ellenzék az USA-nak brácsázna, még ott sincs nyoma (mint mondjuk a fővárosban), ahol amúgy hatalmon vannak. Ellenben a Fidesz ellenzékben hosszú évekig lógott – például – a német CDU pártalapítványának pénzügyi köldökzsinórján, és a kapcsolat jellege csak akkor módosult, amikor Orbánék kormányra kerülve a magyar állam erőforrásaira cserélhették a testvérpárt guruló euróit. Tekinthetjük akkor a német iparnak adott, nagyvonalúságában példa nélküli, összességében ezermilliárdos magyar kormányadományokat és kedvezményeket a pártközi transzferek utólagos ellentételezésének, a nyílt színen megvalósult befolyásvásárlás bizonyítékának?
Mindenképpen hiánypótló lesz, ha kiderül, volt-e amerikai pártérdek az ellenzék emlékezetes sikerű 2022-es hatalmi hadjáratában. Utána már csupán a fentebb felsorolt kérdéseket kell majd megválaszolni, hogy valóban megnyugodhassunk.
