A múlt héten ismét jogászkodott egyet a magyar kormány, közölve, hogy nem tartóztatná le a hozzánk látogató Putyint, annak ellenére, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) elfogatóparancsot adott ki ellene ukrán gyermekek tömeges Oroszországba deportálásának háborús bűntette miatt. Az érv az volt, hogy bár Magyarország csatlakozott az ICC-hez és ratifikálta is annak statútumát, azt nem hirdette ki, így nem vált a magyar jog részévé.
Túl a lépés jogi vitathatóságán – szakértők szerint a kihirdetés elmaradása nem mentesíti Magyarországot az ICC statútumában vállalt kötelezettségek alól –, a kormány vezetői azt sem gondolták végig, hogy e bejelentéssel milyen kelepcét állítanak maguknak. A nyugati országok ukrajnai háború kapcsán kialakult, rég nem látott egysége mellett valós lehetőség, hogy Oroszország vesztesen kerül ki területszerző háborújából, ami Putyin hatalmát is kétségkívül megrendítené.
Európában van még egy-két kormány, amelyik még a magyarnál is súlyosabb dilemmában van, hogy megmaradjon-e Oroszország támogatójának – elég, ha Szerbiát vagy Bulgáriát említjük. De még nekik sem jutott eszükbe, hogy lényegében végső menedékként kínálkozzanak fel Putyinnak.
És van itt még valami. Dmitrij Medvegyev volt elnök a napokban a Majak rádiónak nyilatkozva döbbenten nyögte ki, hogy Oroszország „150 év óta először” teljesen szövetségesek nélkül maradt, ami csak a Szovjetunió 1920-30-es évekbeli elszigeteltségéhez fogható.
Nem tudom, a kormányban átgondolták-e, hogy Putyin a szavukon foghatja őket, és egy „váratlan látogatásra” Budapestre érkezhet. Ha másért nem, hát azért, hogy nyakig „beássa” az Orbán-kormányt a jelenlegi Moszkva-barát pozíciójába. De lassan itt lenne az ideje, hogy belássák, a finn és svéd NATO-csatlakozást is hátráltató Magyarország közel nyolc évtizede nem volt olyan elszigetelt a nemzetközi porondon, mint most. Magányosságunk e tekintetben csak a Horthy-rendszer szégyenteljes szövetségi politikája miatt az 1940-es években kialakult helyzettel vethető össze.