- Balettrúdba kapaszkodva

Csákányi Eszter bejön a 6szín színpadára és táncol. Na nem azonnal, inkább az előadás végén, de addig is minden a táncról szól. Az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodráma műsorlapján egy idősebb kéz megsimít egy balettrudat. Ha kicsit továbbgondoljuk, nem csak megsimít, hanem belekapaszkodik. Ebben az egy mozdulatban benne van a történet lényege. A monodráma főhőse a kolozsvári születésű Marosán Henriett, aki Bukarestben járt a balettintézetbe, később a Ceausescu-rendszer elől Magyarországra települt, táncolt, majd koreográfusként fiatalokat tanított. Az előadás Bodor Johanna nem baj, majd megértem című önéletrajzi regényéből indult ki. (A műből született már előadás Szikszai Rémusz rendezésében, de az nem monodráma).

Csákányi Eszter produkciójában (alkotótárs: Bíró Bence) fellelhetők a regény mozzanatai, mégis elsősorban egy személyes vallomást kapunk. Csákányi nemcsak Marosán Henriettről beszél, hanem önmagáról is. Az elején például egy monológban: „A naivitásom és az emberszeretetem életveszélyes volt. Sok voltam. Vagy vagyok. Leszek. Mindig a sokságomba szeretnek bele, aztán ettől menekülnek. Modorosnak tűnhettem, egyesek számára irritáló voltam. Vagyok. De mindenképpen leszek.” Ez a mély önirónia és kitárulkozás az alaphangja az előadásnak. Aztán hozzáteszi: „Vékonymagas nem voltam soha. Dolgozom azon, hogy magas legyek. Arra sem figyeltem, hogy jobban táncoljak, másoknál. Én csak önmagamat akartam legyőzni és megelőzni.”

Csákányi másfél órában végigjátszik egy egész életet. A kezdetektől egészen addig, amikor a főszereplő már nem tud táncolni, abba kell hagynia. „A táncban van 8-10 jó éved és vége. A test egyszerűen elindul egy másik irányba” – hangzik el. A színésznő ezt a küzdelmet mutatja meg, harcot az idővel, a körülményekkel, és önmagával. Ebbe a másfél órába mindent beletesz, amit csak az életről tud. Az előadás minden perce önfeledt sűrítmény és megrendítő szembenézés. De nem csak egy táncosról szól, hanem a művészlétről, egy színpadi ember sorsáról is. A díszlet egy tükör és egy balettrúd (tervező: Kálmán Eszter). Csákányi, mintha egy balettórán lenne, bemelegít, mozdulatokat mutat, és persze aztán táncol is. Megható, amikor a színésznő édesapjának Csákányi Lászlónak a tolmácsolásában megszólal a Balettcipő-dal.

„A táncos legfontosabb partnere a zene. Vagy a csend. A tánc arról szól, amit hallasz.” Csákányi Eszter színpadi partnere Rozs Tamás zenész, aki csellón játszik, de valójában egy egyszemélyes zenekar. Színészi partner is, hiteles rezonőr és nem utolsósorban bravúrosan játszik a hangszerén, a legkülönfélébb zenei műfajokat interpretálva. Katartikus szimbiózis kettejük találkozása.

És itt az a bizonyos találkozás a legendás orosz születésű, amerikai táncossal Barisnyikovval. Az előadás folyamatosan belekap ebbe a történetbe, aztán a végén összeáll a kép. „Barisnyikov azt mondta, a tánc tanította meg neki, hogy mit jelent a fegyelem, a kitartás, és hogy mennyire összetett az élet. A színházban, a színpadon nem számít, hogy orosz vagy, vagy amerikai, fekete vagy fehér, zsidó vagy meleg. Fiatal vagy öreg. Táncosok vagyunk. Minden más teljesen irreleváns.”

Az előadás ezt a hitvallást nagyítja ki. Alázattal szenvedéllyel, úgy, hogy közben egy színésznő a szemünk láttára mutatja meg legbensőbb titkait. És a végén megjegyzi: „Csodálatos dolog táncolni. Csak kár, hogy hamar vége.” És milyen igaza van!