Néhány hete már írtam a Medvetánc című folyóiratról; nem volt egyszerű megtalálni a könyvespolcom káoszában a Jánossy Ferenccel készült interjút tartalmazó, 1986/4-1987/1-es lapszámot. Cikkírás közben fedeztem fel, hogy némileg fölöslegesen kutakodtam, az Atlantisz Könyvkiadó honlapján (atlantiszkiado.hu) ugyanis letölthető, pdf-formában megtalálható az 1980-1989 között megjelent folyóirat összes száma. Sőt, az Atlantisz honlapján rövid összefoglalót is olvashatunk a Medvetánc történetéről, amelyet úgy neveznek, mint „az első cenzúrázatlan, de legális MAGYAR társadalomelméleti folyóirat 1956 után”. Az eredetileg az ELTE KISZ, majd az ELTE és a Közgáz által kiadott folyóiratot és az Atlantiszt elsősorban Miklós Tamás – a Medvetánc egykori felelős szerkesztője, illetve a könyvkiadó igazgatója – személye köti össze.
De ő a szerzője annak a cikknek is, amelyre a Medvetánc 1986/2-3-os számában találtam rá, s amely a Szép Szó folyóirat 1936-os első megjelenésének 50. évfordulójára készült. Miklós Tamás „A Szép Szóról Fejtő Ferenc cikke elé” című írása rövid áttekintést ad az 1936–39 között létező, József Attila és Ignotus Pál által alapított folyóirat történetéről, s egyben bevezetője a lap szerkesztői közül 1986-ban utolsóként még életben lévő Fejtő Ferenc „A Szép Szóról a Medvetáncnak” című cikkének: „1986 tavaszán arról kérdeztük (Fejtőt), hogyan látja ma, visszatekintve a Szép Szó helyét az akkori értelmiségen belül, az akkori lapok, a korabeli dilemmák között. Milyen kapcsolatuk volt a különböző irodalmi és politikai csoportosulásokkal, irányokkal? Hogyan látták „liberális-demokrata-humanista-szocialista” folyóiratuk esélyeit, lehetőségeit, értelmét a lecsúszó ország sodródásában, s hogyan értékeli ma akkori gondolkodásukat?”
Talán nem érdektelen a Népszava mai olvasói számára Fejtő Ferenc akkori válasza, hiszen az idén 150 éves napilap nyíltan vállalja Fejtő és a Szép Szó örökségét: „Őszintén szólva, magam sem értem egészen, hogy foghattunk be az adott körülmények közt egy vállalkozásba, amelynek, legalábbis a politika terén, semmi sikerére nem számíthattunk? Nyilván rövid távban gondolkoztunk és fiatalabbak is voltunk annál, hogy a magyar helyzetet illető pesszimizmusunkból – mert Isten bizony nem voltunk optimisták – az »úgyis minden hiába, tehát nem érdemes« álláspontjára helyezkedhettünk volna. Bizonyos értelemben struccpolitika volt a miénk. Másfelől, világnézetünk, akár liberális, akár szocialista demokrata volt, nemzetközi tekintetben nem volt abszolút irreális, sőt: mivel az orthodox marxizmussal való szakításunk után, mint mondottam, a nyugati társadalmi, gazdasági és politikai rendet tartottuk útmutatónak, a »jövő zenéjének« is – és a fasizmus különböző válfajait csak a világválság okozta ideiglenes kisiklásnak –, azt hittük, akartuk hinni, hogy előbb-utóbb az elmaradott Magyarországnak is a demokrácia útjára kell majd térnie, következőleg kötelességünk ezért a jövőért küzdeni, ezt a jövőt előkészíteni.”
Hát, elég aktuálisnak tűnik...