Magyarország ma lényegesen szabadabb, mint a nyugat-európai országok, és erre a médiaviszonyok egyértelmű bizonyítékot jelentenek – mondta Gulyás Gergely, a miniszterelnökséget vezető miniszter.
A média stratégiai ágazat, mert aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot – mondta Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, majd számokkal támasztotta alá, hogy 2012 óta mennyivel nőtt a „nemzeti tulajdonban lévő” médiumok száma.
Ember legyen a talpán, aki e két állítás ismeretében el tudja dönteni, hogy most akkor a magyar média szabad-é, vagy a hatalom által uralni szándékozott stratégiai terület. Az eligazodást a nyilatkozók személye sem könnyíti, hiszen mindketten a miniszterelnök legbelső köreihez tartozó nagyemberek.
Szerencsére színre lépett Vigh László fideszes parlamenti képviselő is, akinek szavai feloldják a (látszólagos?) ellentmondást. Imigyen szóla: „Ma a sajtószabadság azt jelenti számunkra, hogy akinek a tulajdonában van a sajtó, annak az értékeit közvetíti. A sajtószabadság azt is jelenti, hogy segít a sajtó nekünk építeni mindazt, amit elkezdtünk.”
Attól most tekintsünk el, hogy az utóbbi mondat – nem kicsit – emlékeztet azokra a lózungokra, melyek szerint a szocialista újságírás feladata, hogy segítse a szocializmus építését és a szocialista embertípus kialakítását. Elvégre nem kell mindig mindenkinek újat kitalálnia, no meg manapság amúgy is trendi az újrahasznosítás.
Figyelmünket fordítsuk inkább az első mondatra. Ez is régi igazság: aki fizet, annak a nótáját húzzák. Az viszont kétségtelenül újdonság, hogy eddig nem így definiáltuk a szabadságot. Vigh úr egészen új távlatokat nyitott a szabadság fogalmának értelmezésében, tisztelet érte. A bértollnok kifejezést például máris törölni lehet minden szótárból, de még talán a zsoldos is erre a sorsra kerül. Sőt: ha komolyan elmélyedünk a dologban, még kiderülhet, hogy a zsellérek, a jobbágyok, de talán még a rabszolgák is nagyon szabadok voltak a tulajdonosi értékeket (érdekeket?) szolgálva.
Persze az is könnyen meglehet, hogy Vigh urat nem teoretikus megfontolások vezették újszerű megállapításaiban, hanem az empirikus tapasztalatok. Megfigyelhette például, hogy bizonyos újságírónak látszó teremtmények mennyire szabadok voltak, maradtak és lettek a hatalom feltétlen kiszolgálásában, bár a „tulajdonos” személye és értékrendje is többször változott az elmúlt 30-40 esztendőben. Érdekes megfigyelés, bár ezt sem hívtam volna eddig szabadságnak.
Ha már többször is múltat idéztem ebben a rövidke írásban, még egy dolgot szívesen ajánlok Vigh úr figyelmébe. Annak idején, még a mostani átkos előtti átkosban kesernyés humorral mondtuk: szabad ország, amelyben szabad emberek azt tesznek, amit szabad.
Efelé tartunk? Vagy már meg is érkeztünk?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.