Emlékeznek még a lájkbajnokságra? Amikor a Telex hetente követte, melyik politikus érte el a legnagyobb népszerűséget, tetszési indexet a közösségi médián. Mi pedig követtük a Telexet, mert túl a játékon, azt lehetett érezni, ez jelent valamit. Hogy kire figyelnek oda az emberek és miért. Kihathat akár a választásik eredményekre is. Igyekeztek is a politikusok, nyomták keményen, próbálkoztak mindenfélével. Harsány politikai agitációval, civil hangütéssel, bármivel, ami tetszhet. Elhitték, hogy ez a csatorna fontos, ügyesen, találékonyan használni kell.
De nem hibás a kérdés? Miért kéne az emlékeinkben kotorászni? Hiszen még mindig van lájkbajnokság. Csak már valahogy elsiklunk felette. Nem érdekes. Az értékelés már csak havonta jelentkezik, sokrétű, de mégiscsak kötelező jelentésként. Használják a politikusok a közösségi médiát, folyamatosan kerülnek fel a bejegyzések, videók, jönnek a lájkok is, de… és akkor mi van?
Nézem parlamenti- és pártcelebjeink közösségi oldalait. Az értékelés szándékával. Ki miben erős, miben gyenge? Ki mit nem használ ki? Adekvát, hitelesnek tűnő képet fest-e magáról? Talán lenne is mit mondani. Főleg az ellenzék vezetőiről. Például, hogy bármi is lett a választási eredmény, bármilyenek a jelenlegi erőviszonyok, ezt a műfajt, legalábbis számomra, Karácsony Gergely, Ungár Péter és Márki-Zay Péter műveli a legmegfelelőbben. Főleg az utóbbi kettő. Legyenek éppen kicsit harsányabbak, vagy visszafogottabbak, érzik, hol a helyük. Tájékoztatnak, véleményt mondanak, általában alapos érveléssel, felesleges indulatok nélkül. Végzik a dolgukat. Érdemes belenézni a megszólalásaikba. Márki-Zayból eltűnt a kampányszereplés szerencsétlen megfogalmazásokat eredményező izgalma, kötelezőnek vélt túlfűtöttsége. Törvényszerű módon ez azoknál villan fel inkább, akik erősebb pozícióban érzik magukat. Donáth Annánál így is feltűnő, hogy kezd kampánymodorba merevedni. Kiszámítottan teszi ki a hangsúlyokat, hatásszüneteket tart, arcjátékozik. De most csak játssza az elkötelezett, lelkes politikust, nem érezni benne a korábbi hitet, a fiatal nemzedék tenni akaró politikusát. Legalábbis a közösségi médiában. Dobrev Klára harsánysága korábban sem volt meggyőző. Pedig két értelmes, gondolkodó, kitűnő vezetői képességekkel rendelkező, széles látókörű politikusnőről van szó. Akik amikor a saját hangjukon beszélnek, könnyen megfogják az embert. Nekik abszolút nincs szükségük erre a marketinghangra. Bár talán senkinek nincs rá szüksége. Mégis szinte mindannyian önfényezésre használjuk a közösségi hálót. Hogy elmondjuk, mi mindent értünk el, bizony ám, itt is jártunk, azzal is találkoztunk. És győzni fogunk. Alig észlelhető, hogy valaki megosztja a problémáit. Hogy nehéz helyzetben van, nem látja pontosan a megoldást, de töri rajta a fejét, jelzéseket vár. Nem. A mi világunkban a közösségi média is piac, amelyen el akarjuk adni magunkat.
Csakhogy ezeknek a kritikai értékeléseknek, eszmekocogtatásoknak semmi értelmük. Mert nem sokat számít, ki hogyan szerepel a nyilvánosság előtt, eltalál-e egy tiszta hangot vagy sem. Minden oldalból, az egész társaságból enerváltság árad. Az viszont hiteles. Nem kivétel a miniszterelnök sem. Darálja, amit akar, amit szerinte kell, de igazi provokatív tűz nélkül. Szeles, borús műsor itt most minden, akár az idei március 15.
Mikor felszabadultunk a Covid sokkjából, és újra megéreztük, milyen szabadon járkálni, kedvünkre friss levegőt szívni, feldobbant valamiféle elszántság. Hátha igaz, hogy itt most zöldbe józanodhat minden, megváltozik kicsit a viszonyunk a természethez, a fogyasztáshoz, egymáshoz. Izgalmasan, elevenen indult a választási időszak is. A szereplőknek volt mondanivalójuk. Nem feltétlenül sosem hallott, világmegváltó, de miközben előadták, tudott őszintén csillogni a szemük. Figyeltek rájuk, beszéltek minden jó és rossz mondatukról. Érdekes játék volt az előválasztás, sok embert megmozgatott, fiatalok kerestek maguknak miniszterelnök-jelöltet. És bár mostanában sokat szidjuk Karácsony Gergelyt a visszalépése miatt, de kívülről nézve volt ebben valami szokatlan, erőt adó spontaneitás. Hogy nincs minden kártya előre leosztva. Hogy a politika élő dolog.
Ám aztán az egésznek vége lett. Hajlamosak vagyunk az ellenzéki összefogás zavarosságát, kicsinyes pozícióharcait, a megsemmisítő választási vereséget okolni érte. Utólag visszatekintve azonban sokkal lényegesebb mozzanatnak tűnik az orosz-ukrán fegyveres konfliktus kitörése. A háború feltámadása a környezetünkben. Amiről azt hittük, Európában már történelemkönyvben a helye. Ez a múlt ijesztő lehelete, amely sűrű felhőkkel zárja el a reményt. A kormány jól érezte meg a szorongást, és igyekszik is életben tartani. Az ország, a társadalom kibillent a valóságból, óvóhelyekre menekült az életet formáló történések, erőviszonyok, összefüggések elől. Mindenki csinálja, ami épp rendeltetett, egyesek a hatalmat, mások az ellenzékiséget vagy a civilséget. A tanárok kitartóan engedetlenkednek, van tiltakozás az akkugyárak ellen. Csak éltető remény nincs.
