- Szerényi Szabolcs: Szláva bácsi

Van, akinek az idő a fontos, van, akinek a tér – mondta Szláva bácsi érthetően, nyelvileg tökéletesen, ám erőteljesen hallható szláv akcentussal, miközben fölnézett a faliórára. – Nekem mindkettő fontos. Te pedig mostan egyszerre rabolod az időmet és a kurva tereimet! Te kis búzeráns!
Aprócska szoba közepén ültek egy kopott ebédlőasztalnál. Szláva dohányzott. Nem volt hamutál az asztalon, egyenesen a kissé gyűrött terítőre szórta a szivar hamuját. Az asztal túloldalán a fiatal férfi mereven, hátratartott nyakkal, szótlanul ült. A szomszéd szobából, az ajtó mögül kaparászás, nyüszítés hallatszott, amire a bejárati ajtó felől mély, öblös morgás érkezett feleletként.
– Te tényleg hitted azt, hogy a szaros pápír, amit aláírtunk, áz májd megvéd? – beszédéből néha kifejezetten erősen érződött orosz akcentus, máskor viszont egész folyékonyan használta a magyart. – Hogy egyáltalán számít? Én csak arra tartom ezeket a rohádék ingátlanosokat, hogy ne száglásszon áz adóhatóság. De éngemet az se érdekel, ha száglászik. Levágom az rohadt orrukat, aztán nem száglásznak többet! Szóval te se fogol engemet egy retkes szerződéssel becsicskítani! Nincs felmondási idő, tákarodsz, amikor mondom. Meg ne is kaúciózzál itt nekem! Felejtsed el a kaúciót. Értem?
A fiú alig lehetett több huszonötnél, továbbra is némán, hátraszegett fejjel ült. Kissé remegett is. Egy penge nyomódott a torkához. A kést egy fekete kesztyűs kéz tartotta, amely izmos karban folytatódott. A kar egy ugyancsak izmos felsőtestből eredt, melyet fehér ing borított. A felsőtestből vastag, tetovált nyak és egy kemény arcvonásokat hordozó, eltökélt tekintetű, katonásan rövidre borotvált frizurájú fej csúcsosodott ki.
– Ivánka, hogy is mondja az a zenész, akit hallgatni szoktál? – Szláva kérdőn nézett a kést fogó férfira.
– A Medley’s zenekar?
– Az az.
– Felment Pesten a magány négyzetméterára!
– Úgy-úgy! Felment! Megértetted? – Szláva megvetően pillantott vissza a fiatalemberre, majd beleszívott a szivarjába.
– Tudod, mi ván a mögött az ájtó mögött? – mutatott Szláva az egyre baljósabb morgás irányába. – Egy kútya. De nem ám ákármilyen kútya. Mert ezt a kútyát kétszer megölték azt elásták. Ásóval meg doronggal verték agyon miskolci cigányok, mer aszitték, megveszett. Meg mer cigányok. De ez a kútya nem hált meg! Ezt az előző gázdájától tudom, és áz előző gázdája olyasvalaki volt, akinek én a szavában hiszek. Legálábbis hittem. Te hiszel áz én szavamban? – kérdezte, közben jelentőségteljesen a fiú arcába fújta a füstöt.
A srác próbált volna bólogatni, ám a penge miatt nehezen sikerült neki. Így inkább a szemével jelezte, hogy megértette a dolgot.
– Nem. Nem elég. Mondjad ki! – utasította Szláva, közben intett az emberének, hogy lazábbra veheti a fogást. A penge talán egy milliméternyit távolodott a toroktól.
– Hiszek. Hiszek magának! – suttogta a fiú.
– Látod, itten van á kutya elásva. Éngem nem lehet megkerülni. Éngem nem lehet megrövídítani. Éngem nem lehet kitalicskázni. Éngem nem érdekel, hogy kik háborúznak a szomszédban. Leszarom az ukránokat! Pedig Kijevben születtem. De már Szentpéterváron nőttem fel, azt Moszkvában jártam egyetemre. Leszarom a magyarokat. Meg leszarom az Uniót is! Engem nem érdekelnek a szankciók, engem egy dolog érdekel, a pénzem. Megértetted?
A fiú hevesen bólogatott.
– Amoda, a másik szobába mi van? Mi vonyít, mi kapar ilyen eszeveszetten? Válámi mácska? Vagy őleb? – biccentett az ajtó felé, ahonnan a zajok szűrődtek.
A srác szólni próbált, Iván ismét elemelte kissé a pengét a torkáról.
– A kiskutyám. Kérem, ne bántsa!
– Én nem fogom őtet bántani – mondta Szláva, majd intett az ajtó mellett álló őrnek. – Majd a Bundás bántsa helyettem.
Kinyílt a bejárati ajtó, egy vadul morgó, vicsorgó, a pórázt teli erőből ráncigáló komondor bukkant elő mögüle. Egy tagbaszakadt fickó teli erővel tartott ellent a hatalmas kutyának. A fiatalember ijedten nézett az állatra.
– Tudod mér ez kutyát választottam? Mer ez olyan, mint én: nem hállgat senki másra, csak a gazdájára. Aki én vagyok. Lettem! Meg mert én nem idevalósi vagyok, és nekem olyan őrző kell, akinek az ereje ezen a vidéken termett. Akit itt neveltek, aki itt tánult meg gyílkolni. Nézzük csak! Engedjétek ki azt a kis vakarcsot onnan! – adta ki Szláva az utasítást, mire egyik embere odasétált, és kinyitotta a szoba ajtaját.
Fehér, kis testű, leginkább csivavavonásokat hordozó keverék kutya rongyolt be a nappali közepére, és azonnal hevesen, fülsértően magas hangon ugatni kezdte az őt körülvevő barátságtalan társaságot.
– Ne, kérem, ne – nyöszörgött a fiú, de Szláva intett, a komondort elengedték, mire azonnal rárontott a kiskutyára. Elemi erővel, a nyakánál fogva kapta föl, kétszer-háromszor megrázta, mintha csak egy gumicsonttal játszana, a kis fehér testből rögtön piros vércseppek fröcsköltek szerteszét, csupán egy rövid, elfojtott nyüszítést engedett ki magából. A komondor a földön hagyta a tetemet, csóválva visszament a gazdájához. A fiatalember reszketett, nyöszörgött, szinte hörgött a penge szorításában. Szláva intésére Iván elengedte, mire zokogva ráborult kedvencének a tetemére.
Az orosz az embereivel és a komondorral egyetemben kifelé indult a lakásból. Utoljára még megvetően visszanézett.
– Hét végére eltákarodj innen, különben következőnek te leszel a kútya vacsorája. A kauciót meg szépen felejtsed el! – mondta. – És mondjad meg a barátáidnak az egyetemen, munkáhelyeden, csáládban, hogy ne ugráljanak, mer mi oroszok nem megyünk sehova!
Amint kilépett a lakásból, egyből az ajtó mellett ácsorgó, jól öltözött emberéhez fordult.
– Teee meg, te szárházi! – miközben megszólalt, lendületből pofon vágta a fiatal férfit. – Nehogy még egyszer ki kelljen jönnöm valamelyik lakóhoz! Komolyán gondolod, hogy menjek ki mind a százhátvan lakásba dumálgatni? Egy sokkal fontosabb megbeszélésen kellene lennem. Egyetlen szerencséd, hogy útálok vidékre járkálni, útálom a sarat, trágyát meg azokat a rohadt bogarakat, szóval inkább egy emberemet küldtem. Meg te nekem ne mondjád még egyszer, hogy „nem sikerült kihájtani” a lákbért. Meg mer a háború. Meg mer bátrabbak! Nincs olyan, hogy nem tudol kihájtani valamit! Ha nem tudol kényszeríteni, majd én fogom kényszeríteni neked, hogy megegyed a tökeidet, miután Ivánka levágta őket, megértetted? Vagy odaadom a kutyának – mutatott a komondorra, aki egyből morogni kezdett.
Az ajtó mellett álldogáló férfi rá se mert nézni, szótlanul, lesütött szemekkel tűrte a pofont és meredt maga elé. Monológja végére érve az orosz türelmetlenül körbetekintett az emberein.
– Na, mi lesz már? Vigyetek haza ebből a szarfészekből!
A fiatalember zokogása még ekkor is kihallatszott a nappaliból.