A sajtóban akár egy karikatúra is erős reakciókat válthat ki. Hol van a határ a képi ábrázolásban?
Ami a Charlie Hebdo-tragédiát illeti, már 2006 óta, tehát a dán karikaturisták esete óta foglalkozom ezekkel a kérdésekkel. Akkoriban el is látogattam Koppenhágába, és egyáltalán nem értettem, hogy hol van a probléma, ugyanis azt láttam, hogy akik azokat a rajzokat készítették, egyáltalán nem akartak semmi botrányt kelteni. Ők soha nem akarnának megalázni senkit.
Egy vallással kapcsolatos karikatúra viszont mindig érzékeny téma.
A dán esetet követően Kofi Annan, akkori ENSZ-főtitkár felvette velem a kapcsolatot, és kérte, hogy szervezzek vele New Yorkban egy találkozót, amelyen keresztény, zsidó és muzulmán karikaturisták vennének részt. Neki köszönhetem, hogy megszületett az egyesületem, melynek később a neve Cartooning for Peace (Karikatúra a békéért) lett, ahol a kultúrák, a vallások és a vélemények találkoznak egymással. Szerintem ez az egyetlen olyan egyesület, amelyben szinte semmiben nem ért egyet senki. Egy dologban viszont igen: hogy beszélni, vitázni kell. Eleinte nem is vettem észre, hogy ezzel az egyesülettel tulajdonképpen olyan teret teremtettünk, amelyben hidakat képezünk a kultúrák között. Egyébként Pápai Gábor (Népszava karikaturistája) is járt már Strasbourgban egy ilyen kezdeményezésnek köszönhetően. Akkor huszonnyolc európai államból hívtunk meg rajzolókat, és arról beszélgettünk, hogyan áll a karikatúra helyzete Európában.
Ön eleinte orvosnak tanult, aztán karikaturista lett. Mi vonzotta a szakmában?
Akárcsak Pápai és Marabu karikaturisták, én is szerettem gyerekként mások rajzait nézegetni és lemásolni. Például a Lucky Luke, Asterix képregényeket, de felnőttként is voltak rajzok, amelyek inspiráltak. Ha valami megtetszett, elkezdtem lemásolni. A hatvanas évekből például láttam egy képregényt, amiben Steve McQueen szerepelt cowboy kalapban. Nagyon érdekelt, hogyan lehet őt lerajzolni, milyen az arca, a szeme. Azt gondolom, egy rajz egyenlő a szintézissel, az egységgel. Ha például most a tolmácsra nézek, akkor látom, hogy blézert visel, van rajta nadrág, csizma, miközben figyelem, milyen a haja, a szemüvege, a fülbevalója. Ránézek, és valamilyen szintézis jelenik meg a fejemben.
Ha már a rajzolásról beszélünk, mitől lesz jó egy alkotás?
Akkor jó egy karikatúra, ha hatásos. Szerintem a kollégáim is egyetértenek velem abban, hogy amikor elkezdünk rajzolni, akkor még nem tudjuk, hogy hova fogunk kilyukadni. Amikor például a mögöttem látható, Ukrajnáról szóló rajzot készítettem, azt láttam magam előtt, hogy az emberek mennek az egyik irányba, mennek a másikba, én pedig teszek rá sárgát és kéket, és már ott is vannak az ukrán színek. Ebből a képből például könyvborító lett. De időre van szükség ahhoz, hogy eldőljön, hogy mi az, ami érdekes és hatásos. Olyan is előfordul, hogy van egy jó ötletem, de az nem érdekel senkit. Mivel karikaturista, művész vagyok, ez meg szokott történni.
Miben nyújt mást egy karikatúra mint egy cikk?
Már ötven éve dolgozom újságnál karikaturistaként, és azt gondolom, hogy egy sikeres rajznak a hozzáadott értéke, hogy felkelti az olvasók érdeklődését. Ha egy karikatúra jó, akkor el fogják olvasni a témájához kapcsolódó cikkeket. Nem köldöknézegető stílusú művész vagyok, aki csak a saját műveire koncentrál. Arra szeretném ösztönözni azokat, akik látják a karikatúráimat, hogy olvassanak a témában.
Magyar karikatúrákat szokott nézni?
Igen, a Kofi Annanal alapított egyesületnek köszönhetően követem a magyar karikatúrákat is. Amikor 1997-ben Budapesten jártam, akkor találkoztam Göncz Árpáddal, és akkor láttam először Pápai Gábor rajzait, akivel együtt állítottam ki. Előfordul amúgy, hogy a magyar karikaturisták elküldik nekem a műveiket, és ha valamelyik miatt kitör egy botrány, akkor elmagyarázzák, hogy mi is a kontextus.
Rajzolók találkozása
Hétfőn a Francia Intézetben kerekasztal-beszélgetést tartottak, amelyen Dull Szabolcs, a Telex főszerkesztője kérdezte karikatúrákról és szólásszabadságról Plantut, valamint magyar rajzolókat, mint a lapunkban is publikáló Pápai Gábort, Weisz Bélát, Marabut és Merényi Dánielt, azaz Grafitembert. Az eseményen Plantu elmesélte, hogy bár gyerekként nem nagyon beszélt otthon, amikor apja a kezébe nyomott egy ceruzát, az mankó volt neki, és folyamatosan csak rajzolt. Pápai Gábor elmondta, hogy szerinte Magyarországon négyen űzik iparszerűen a tevékenységet, mindenki más arra kényszerül, hogy kedvtelésből rajzoljon. Grafitember kifejtette, hogy az interneten nem kötik a határok, így több rajzban adhat át egy gondolatot – napilap esetén viszont azt is szoknia kellett, hogy lapzárta van. Marabu arról beszélt, hogy míg régen szimbolikus rajzokat készített, addig manapság már konkrét eseményekre reagál, és bár a rajzi világa szelíd és vicces, manapság már felrázó erejű képeket készítene inkább.
Névjegy
Jean Plantureux, művésznevén Plantu 1951-ben született Párizsban. Az egyik legnagyobb francia karikaturista, akinek első politikai témájú rajza 1972 októberében jelent meg a Le Monde-ban a vietnámi háborúról. A napilappal ötven évig működött együtt, melyből harminc évig a rajzai a címlapon szerepeltek. 2006-ban Plantu és Kofi Annan ENSZ-főtitkár New Yorkban konferenciát szervezett, melyből létrejött a Cartooning for Peace (Karikatúra a békéért) egyesület, amely a sajtókarikaturisták véleménynyilvánítási szabadságát védi világszerte. 2019-ben létrehozta a Plantu Alapítványt, hogy hidat építsen a művészek, sportolók és gasztronómiai szakemberek között.
