– Drága lett minden, drága… drága – hajtogatta Major József. A férfit a horvátországi Drávaszög egyik kicsi falujában, Izsépen állítottam meg, és arról kérdeztem, hogy miképp változott náluk a megélhetés január óta, mióta déli szomszédunknál a kunát leváltotta az euró. A 61 esztendős férfi akcentusos beszédében a nyelvünkből száz éve kikopott magyar szavak és a horvát kifejezések ekképp keveredtek: – penziós vagyok, nekem eddig is drága volt minden.
– Szóval: nyugdíjas?
– Igen, de nem igazi, hanem invalidszka…
– Leszázalékolták?
– Igen, 160 eurót kapok… Kőműves vagyok, de volt egy baleset… nem bírja a kezem. Egyedül élek, a feleségem meghalt.
Amúgy Major József nem panaszkodott, azt mondta: jut a legfontosabbakra. Ugyanígy fogalmazott a szomszédos Darázs községben az egyedül élő, 80 esztendős Kanizsa Katinka, miközben biciklijét tolva hazafelé tartott: Drága lett minden – morogta – de azért meg lehet élni.
Kő község főutcáján három idős asszony horvátul beszélgetett az egyik porta előtt. Ketten tudtak magyarul, s ők is csak a drága szót ismételgették. Ezt tette Vladimir Pehar is. Az 56 éves férfit a darázsi kávézóban szólítottam meg, amint a kapucsínóját kortyolta.
– Egy euró ötven – intett a kávé felé Vladimir – régen olcsóbb volt.
A kocsmát vezető asszony szerint nem drágult a kávé, régen 12 kuna volt, s az épp másfél euró. Vladimir elvált ember, egyedül él, felesége 1991-ben, a délszláv háború kirobbanásakor elmenekült Magyarországra, vitte magával a pár gyermekét is. Mindketten ott is maradtak. Vladimir napszámos, 4 eurót kap óránként, havonta 600-700 eurót keres.
– Kevés – sóhajtotta. - Régen 5-6 ezer kunát kerestem, az se volt sok.
Bárkit is faggattam a drávaszögi magyarok közül, először mindenki azt állította, hogy drágulással járt az ország csatlakozása az eurozónához. Ám mikor rákérdeztem, melyik áru drágult meg, nemigen tudtak példákat hozni.
A horvát kormány az év elején azt ígérte, keményen fellépnek a kereskedők ellen, ha indokolatlanul emelik portékáik árát, s ez lesz a sorsa a drágító szolgáltatóknak is. Már decemberben ki kellett írni az árcédulán, hogy mennyi lesz majd euróban egy-egy termék ára. Az év végén a nemzeti bank által rögzített 7,534 volt a kuna-euró árfolyam, vagyis a kunás árakat ezzel a számmal elosztva kellett eurossá képezniük a kereskedőknek és a szolgáltatóknak. Az euróövezethez korábban csatlakozó államokban fél százaléknál mérsékeltebb drágulást hozott az unió közös valutájának bevezetése, a horvát pénzügyi szakemberek is hasonló áremelkedést prognosztizáltak. Csakhogy tavaly Horvátországban jelentős volt az infláció, a statisztikusok 10,6 és 12,7 százalék közé tették a mértékét. A drávaszögi magyarok közül volt, aki úgy vélte, hogy a drágulás nem is az euróra történő átállás következménye, hanem a kunában elszenvedett inflációé, amit főleg az év végén találtak magasnak.
A darázsi boltos, Szanella Gulcsics azt mondta, eddig nem kapott árellenőrzést, de nem is tart tőle, mivel ő valamennyi áru esetében a hét és feles osztóval írta át az árakat euróra. A 43 éves asszony 1998 óta férjével közösen viszi a falu vegyesboltját. Az üzlet minden áruja alatt euróban és kunában is olvasható az ár, Szanella szerint a helybéliek horvát pénzben kalkulálnak, hiába kapják a fizetésüket immár a harmadik hónapja euróban. Ugyanakkor elismerte, hogy vannak áruk, amiknek felment az ára, de nem a váltás miatt, hanem azért, mert a gyártók és a nagykereskedők emeltek.
A száz vendéget befogadó csúzai Kovács csárdában az aldunai recept alapján főzött halászlé a slágerfogás. Sipec Árpád – akinek apja 25 éve a csárda tulajdonosa – ugyancsak kitartott amellett, hogy nem emeltek árat az euróra hivatkozva. Árpád, miközben harcsapörköltes túróscsuszákat rakott az egyik asztalra, így beszélt:
– A pontyhalászlé 11 euró, a vegyes 12. A pörköltes csúsza is 12, átszámítva ennyi volt kunában is. Nem akarunk emelni. Jönnek is hozzánk Magyarországról, március 15-én minden asztal foglalt volt.
Horvát Ivánt a darázsi benzinkútnál állítottam meg, a feleségével három lányt nevelő 40 éves férfi szerint nem rázta meg az országot az euró bevezetése. Az egyik pélmonostori agrárüzemnél dolgozó Iván így vélekedett:
– Tisztességesen csinálták a váltást. A fizetések és a nyugdíjak – átszámítva – ugyanakkorák, mint voltak kunában, és nem érzem, hogy az árak elszaladtak volna. Magyarországnak sem kell félni az eurótól – mondta. Többektől is kérdeztem, hogy szerintük a magyar kormány miért odázza el az euróra való átállást. Azt felelték, hogy Orbán Viktor biztosan tudja, mikor van itt a váltás ideje. De volt, aki azt jósolta, hogy Orbán Viktor úgyis kiviszi Magyarországot az Európai Unióból, és biztosan okkal teszi majd ezt, ezért nem is kell Magyarországnak átállnia a közös valutára.
A Drávaszögi falvak 6 ezer magyarjának túlnyomó többsége feltétel nélküli híve az Orbán Viktornak. Ezt megalapozta, hogy 2004-ben, a Gyurcsány-kormány idején a magyarországi választók referendumon úgy döntöttek, hogy a határon túl élő magyarok ne kaphassanak nálunk állampolgárságot. Ezt a jogot az Orbán-kormány megadta, és számos támogatást biztosított a határon túli magyaroknak, valamint iskoláiknak, egyesületeiknek, egyházaiknak annak érdekében, hogy nemzettársaink a szülőföldjükön boldogulhassanak. Ennek ellenére a horvátországi magyarok száma az asszimiláció és az elvándorlás miatt drámaian fogy, 1991-ben 22 ezren vallották magukat az országban magyarnak, 2011-ben már csak 14 ezren. Friss adatok nincsenek, de számuk legalább ezerrel kevesebbre tehető.
A csúzai Rómer Edina is a magyarok fogyásáról beszélt. A webáruháznál dolgozó, sudár fiatalasszony azt mondta, hogy falujában a lélekszám az ezredfordulón még elérte a 700-at, jelenleg 400-an sincsenek. Aztán elmosolyodott:
– Most felcsillant a remény! Korábban itt évente 2-3 gyerek született, tavaly viszont hat. Persze, lehet, hogy csak azért, mert tavalyelőtt a pandémia miatt az emberek nem mehettek sehová, és több idejük maradt ölelkezni.
Amúgy a Rómer-család is gyarapodott a közelmúltban, hisz Edina húga kislányt szült, ám Csúzán ettől nem lettek többen, mivel a húg immár Villánykövesden él – Svájcban dolgozó – férjével. Amikor a két asszonyt az euró lehetséges horvátországi hatásáról kérdeztem, Edina így válaszolt:
– Szlovéniában az euró bevezetése után feljebb mentek az árak, de a fizetések is, közeledtek a nyugati bérekhez. Talán itt is ez lesz.
Arról, hogy nálunk miért van egyre távolabb az euró, Edina és húga úgy vélekedett: mert ez a jó a kormánynak, a rendkívül magas infláció miatt jelentősen nő az állam adóbevétele. A 700 lelkes Vörösmarton élő Kola Norbert szerint azért lett náluk hamarabb euró, mert a horvát gazdaság stabilabb. Megjegyeztem, hogy Horvátországban a lakosság erős tíz százaléka külföldön dolgozik, ami nem éppen stabil gazdaságról vall. A kőművesként 1200 eurót kereső, 30 éves férfi rábólintott:
– Én is dolgoztam négy évig Németországban, megalapoztam magam, és amikor megszületett a gyerekem, hazajöttem. A horvátok kint összeszedik magukat, és visszajönnek, akik viszont Magyarországról mennek külföldre, kint is maradnak.
Pár házzal odébb a 66 éves Nagy László nem örült az eurónak:
– Nagyon zavar, hogy mindenben az van, amit az unió akar
– kezdte a testes férfi, aki a délszláv háborúban vállalt katonai szolgálat okán 500 euró nyugdíjat kap. – Zavar, hogy Brüsszelben mondják meg, mit vehetek a kertemben, búzát vagy bukfencet. Nem kellett volna lemondanunk a kunánkról, az volt a nemzeti valutánk. Becsülöm Orbánt, hogy nem mond le a forintról, az egy érték.
– De nem értékálló – vetettem közbe. – Az euró csaknem kétannyi forintot ér, mint 15 éve.
– Ó, semmi se olyan, mint régen – legyintett a férfi. – Valaha jószágokat tartottam, anyakocáim voltak, jöttek a cocákért, és azonnal fizettek. Ha most jönnek, várhatok a pénzre hónapokig, örülhetek, ha megkapom. Abba is hagytam az állattartást, elegem lett. Ebbe’ a világban semmi se biztos, az euró se.
Csurman Kristofer se gondolta ezt másképp. A 28 éves, csúzai férfi egy agrárcégnél dolgozik, állatokat gondoz, traktoroz, kombájnol, s ha kell, az inszeminátornak segít. A férfi otthon marhákat tart, jelenleg két-két nőstény- és bikaborja van.
– Bővítem az istállót – mutat az udvar másik oldalán álló acélvázra. – Várom a lakatost, hogy fejezze be a hegesztést, de nem jöhet, mert a felesége eltörte a csípőjét, és őrá vigyáz. Évekig teheneket tartottam, de elegem lett: két kunáért vették tőlem a tej literjét, a boltban meg 8 kunáért adták. Veszek 15 bikaborjút, és azokat hizlalom fel.
– Az megéri?
– Semmi se éri meg. Ha kiszámolom, semmi hasznom, olyan, mintha a malacperselybe dobnám a pénzt. De hát magamfajtával mindig kibasznak. Eddig kunában, mostantól euróban. Nekünk mindegy, hogy miben számolnak, rosszul járunk.
– Mégis csinálja?
– Csinálni kell valamit. Vagy nem?