Ukrajna orosz megtámadása óta nem egy könyv foglalkozik az országban történt, a normális életet ellehetetlenítő események szörnyűségeivel, tulajdonképpen az embert megrengető, gúny tárgyává tevő állapotokkal, jobb szavunk nincs rá: a háborúval. Említést érdemel két ukrán író, Szergej Geraszimov könyve, a Harkivi napló, és nem utolsósorban a hazájában népszerű, a kortárs irodalom élvonalába tartozó, Szerhij Zsadan nemrég magyarul megjelent, verseskötet-volta ellenére kordokumentum értékű könyve, a Harkiv Hotel. Bár Varlam Salamov könyve időrendben nem követi ezeket a műveket, és műfajilag kilóg, a jelen érthetetlen borzalma, párhuzamba állítása a Kolimai történetek című kötettel sem bonyolult feladat, és nagyjából egyetlen tisztán kivehető cél elérése felé orientálódik.
Ez a cél minden további nélkül megkérdőjelezhetetlen érték, a szabadság, bármilyen új definíciót is szánnak neki az újkeletű diktatúrák és elnyomórendszerek, amelyek egy-egy terület katonai erővel történő megszállása előtt a szavakat, a fogalmakat foglalják el, sajátítják ki, számolják fel. Nem volt ez másképp a második világháború náci Németországában, és nincs ez másképp ma, jól látszik az agresszióban verhetetlen Oroszország példáján, nincs új a nap alatt.
Varlam Salamov írót szokás a gulagirodalom másik jelentős képviselőjével, Szolzsenyicinnel egy lapon említeni, noha a két karakter sokféleképpen tér el egymástól. Szolzsenyicint A GULAG szigetvilág című könyvében a megszállott, kötelességként művelt rögzítés, a tények megőrzése vezette, Salamov gulagnovellái levegősebb, líraibb hangot megütő szövegek, a háttéranyag kizárásával, pusztán irodalmi alkotásokként is megállják a helyüket. A szovjet munkatáborokban huszonnyolc évig raboskodó, lelkileg és testileg meggyötört, de meg soha nem tört Salamov írásaiban a szélsőséges körülmények közé került emberi viselkedés laboratóriumpontos leírása arra emlékeztethet minket, hogy a reménytelenség nem mindig a teljes vereséggel egyenértékű, és a végből, az utolsó utáni állapotból is van visszatérés. Gyötrő létállapot, amely magával a léttel állapotos – hirdeti, hogy az élet mindenek felett áll.
„De a cirbolya nemcsak időjárás-előrejelző. Ő a remény fája, az egyetlen örökzöld a Magas Északon. A hó fehér csillogása közepette fénytelen zöld tűlevelű ágai a délről, a melegről, az életről regélnek. Nyáron szerény és észrevehetetlen – körülötte minden növény sietve nyílik, igyekezve, hogy eleget virágozzék a kurta északi nyár során. A tavaszi, nyári, őszi virágok egymással versengenek feltartóztathatatlanul, féktelen virágzásban. De közel az ősz, és a vörösfenyő már hullatja sárga apró tűlevelét, a fű összepöndörödik, az erdő kiüresedik, ilyenkor aztán messziről látszik, hogy a fakósárga fű és a szürke moha között, az erdő fái közt ott lobognak a cirbolyák hatalmas zöld fáklyái.”
A szovjet táborokban elpusztult tömegek Salamov írásaiban arcot kapnak, önálló személyiséggel rendelkeznek, az írói megfigyelés és emlékezet nem hagyja, kötelességének érzi, hogy ne tűnjenek el a diktatúra, a terror feneketlen tömegsírjaiban. Az író felelősséget vállal értük, nyelvével hárítja el, védi ki a felejtést.
Számos hír kering arról, hogy Oroszország a háború kitörése óta emberek ezreit hurcolta el a hazájukból, Ukrajnából. Fájó kimondani, hogy lehetséges, rémisztő aktualitása van Salamov írásainak. „– Csak agyon ne lőjenek – mondta. – Ha tíz évet kapok, az semmiség.”
Az oroszul hat kötetben napilágot látott Salamov-prózából ízelítőt adó, az életműsorozat első darabja, a Kolimai történetek Soproni András – az ő tolmácsolásában olvasható A GULAG szigetvilág is – kitűnő fordításában jelent meg. (Ford. Soproni András. Helikon, 2022. 338 o.)
