Az újságírói és a szépírói attitűd nagyon más stílust, megfogalmazást igényel. Mi volt előbb?
A fikció felől indultam, újságírással csak három éve foglalkozom, szinte véletlenül csöppentem bele: valójában annyira tartom magam újságírónak, mint kamionsofőrnek vagy számítástechnikusnak – vagyis nem létezik az identitásomban az újságírás mint szakma. És ugyan élvezem egyes részeit, nincs bennem „újságírói látásmód”. Az a nagy szerencsém, hogy kulturális újságírással, azon belül is politikamentes tematikákkal szöszmötölhetek, mint például a történelem nagy kérdései a távoli múltból. Tudom, ez ritka. Az, hogy manapság a méltóságos értelmiség túlnyomó többsége csak és kizárólag politikai térben képes érzékelni nagyjából mindent, az időjárástól a közlekedésig, ez szerintem botrány, amiben tudatosan nem vagyok hajlandó részt venni. Az élet rövid, és vannak fontosabb kérdések.
A Könnyű álmok utcája elbeszéléseinek főhőse, Ernő számos ponton kísértetiesen idézi meg Kecöli K. Gergőt. Nemcsak hogy mindketten írófélék, külsőleg is hasonlítanak, és meghatározó szerepet tölt be életükben a harcművészet. Hogy születik egy novella: valós élményből kerekedik, vagy a fikció rántja magára a valóságot?
A kettő együtt van, szétszálazhatatlanul. Egyáltalán, mi az a valóság, és hol található? Olyan, mint egy pohár sör, egy női arc, egy érintés, vagy inkább olyan, mint egy háromszög? Úgy fogalmaznék, hogy a pszichológiai valóságot ültetem rá a kívül megélt történetekre. Aztán hagyom, hogy a sokszor öntudatlanul megfogalmazódó fikciós kiegészítések, sőt esetemben a szürreális szálak megemeljék az úgynevezett valóságot, hogy teljesebbé tegyék.
Épp csak annyira keveredik a kettő, mint az egyik szereplője, Hurakami Maruki neve?
Ez jó, igen, pont úgy. Szinte észrevehetetlenül, betűcserével. Ha az átmenetek elmosódnak, alig tűnnek föl, akkor érzem úgy, hogy jó úton járok.
Hová vezet ez az út?
A kulcs mindig a történet. De nem a gondolatban, vagy a kizárólag fantáziában összeállított történet – ezeknek a vége indoktrináció lesz, vagy képzelgés, vagy ami a legrosszabb: unalmas betűhalmaz, mögötte a sápadtan üvöltő semmivel. A történet alatt az ősemberi sztorizgatást értem, vadászat, vagy ilyesmi után: ülnek a barlangban a tűz körül, és elmesélik, hogy mi történt velük. A történetekbe napok, holdak és csillagok keverednek, de mégis ott a konkrétum: valaki valahonnan elindul valahova, hogy csináljon valamit, aminek tétje van. Jelentőségteljes dolgokat, aminek nyoma marad az emberi szívben és a húsban is. Például levadászni egy mamutot vagy egy kardfogú tigrist. Bizony lehet, hogy egy vadászaton csúnya dolgok történnek, de a történetnek meg kell születnie: ez a törvény.
Tényleg annyira mocskos és hányásszagú a világ, amilyennek írja? Akkor vagyunk reálisak, ha lépten-nyomon pofán töröljük magunkat – így az olvasót – az emberi lét ragacsos démoniságával?
Az előbbi példánál maradva: a legrégebbi idők mesélője is csak részben írja le azt, ami „történt”, másrészt meg azt írja le, amit érez a történtek kapcsán. Más mesélők lehet, hogy máshogy írják le ugyanazt a sztorit – például akit nem harapott meg a kardfogú tigris, az nyilván más narratívát vázol majd, mint akit megharapott, és túlélte. Nekem voltak olyan napjaim, amikor ennyire mocskosnak érzékeltem a világot, így ezt az érzést és a belőle fakadó víziókat belecsatornáztam a történetekbe. Ugyanakkor az irónia, a humor épp arra szolgál a sorok között, hogy a napos oldalt se felejtsük. Se az író, se az olvasó. Nem reális akartam lenni, hanem valódi.
Mintha – a szövegek szerint legalábbis – a gyilkolás- és a teremtésvágy lenne ennek a valódiságnak a két véglete, közöttük legjobban talán a harcművész balanszíroz. Mit tud ő?
A harcművészet azt tudja, amit az összes többi művészet: föltár valamit a titokból, ami elvezet önmagunkhoz. Ez nem feltétlenül és nem folyamatosan jelent egyensúlyt, de többletet biztosít, amit sehonnan nem kaphatsz meg, csak innen. A gyilkolásvágy és a teremtésvágy egy eléggé kihegyezett ellentét, a két véglet. A végletek között pedig világosabban látni, hogy mi van középen: a hétköznapi élet a vívódásainkkal. Szóval szerintem mindannyiunk sajátjai a végletek, de ezeket nem mindenki és nem ugyanúgy éli meg. Ráadásul a végletek sokszor összeérnek, azt mondják…
Önmagunkhoz – a titkon át, ahogy mondja – csak a nyers szembenézés vezet?
A szembenézés talán a győzelem ígéretét adja magunk fölött. Ez a legtöbb, amit elérhetünk. A leírás, a nyelv önmagában nem számít: csak kanál és villa, amivel a szánkon át a szervezetbe juttatjuk az ételt.
A leírás, a nyelv önmagában nem számít: csak kanál és villa, amivel a szánkon át a szervezetbe juttatjuk az ételt.
Az, hogy ez a szembenézés nyers volna? A kurvázós, piálós történetek az étkészlet csupán, eszközök – persze, ettől még lehetnek aranyból.
Hogy jön ebbe a kissé pszichologizáló képbe az irodalom? Mi a célja vele?
Ahogy már pedzegettem: a társadalom és moralitás, vagy akár a tudományok körül nyünnyögő irodalom számomra bizonyos szempontból – nyilván a saját szempontomból – antiirodalom, zsákutca. Az irodalomnak, és ami azt illeti, a művészetnek ennél mélyebbre kell mennie, de legalábbis olyan értelmezési keretet adnia, aminek nem ítélő és megoldó, hanem felvető és átélésre „kényszerítő” szerepe van. Bevilágítani, feltárni valami nehezen felfoghatót egy-egy jól eltalált történet által, akár az említett extrákkal, fűszerekkel: szürreál, mocsok, érzelmek, irónia és a hang, ami ehhez társul.
Vagy egy rövidebb, egyértelműbb válasz: újat szeretnék hozni a magyar irodalomba, olyat, amilyen még nem volt.
Az nem egyszerű, már minden volt. Ami talán kunszt lehet manapság: megszüntetni, legalább szövegszinten, a polarizáltságot. Ezek az írások tudják ezt, szinte sugallják: szarni és szeretni mindenki ugyanúgy szarik és szeret…
Igen, apró eltérésekkel, hogy például melyik kezünkkel töröljük ki a seggünket, vagy hova adjuk a reggeli puszit. A mély megértése, belátása hiányzik annak, hogy alapvetően ugyanolyanok vagyunk, ugyanazok a vágyak és kétségek gyötörnek mindenkit. Ez a polarizáltság gyakorlatilag az egysejtűek világába irányít minket, a reflexmozgások felé. Hogy minden egyes politikai vélemény mögött egy törékeny emberi lélek sivítása hallatszik? Kit érdekel – így az amőba! A művészet célja ezekben az időkben az is lehetne, hogy ebből a létből fölemeljen bennünket – legalább egy macska szintjére.
Hol van a könnyű álmok utcája?
A szívünk mélyén, a város közepén, a folyók partján, a könyvek lapjain, egy kocsmai verekedésben, egy párkapcsolatban. Mindenhol. Ezen az utcán könnyű eltévedni, és szörnyek leselkednek az utcát szegélyező házak ablakai mögött. De amikor néha kijön a lépés, és a felkelő nap fénye bevonja az aszfaltcsíkot, akkor rájövünk, hogy megérte végigsétálni rajta.
