Arra indul fennen, szabadon
Itt rónaság van, délibábos teraszebédek,
tollpihék a lábtörlőmön. Kulacsba töltöm
az éveket, őrzöm a temperatúrát.
Félek a változó kerttől, hogy a jövő egy kártevő.
Fásulnak az őszök, fogy a hold, hízik a test, a fogak
letörnek, és nem maradok fent éjfélig.
Elesni hogyan és mikor, egy vérrög a reggel,
kiteszem az elakadásjelzőt, aztán belém
rohannak a turbó angyalok.
Még nyílok. A bizalmam egyre erősebb
magamban, pontban tizenkettő, ütött
az órám, felrázom a párnát.
Tollpihék a lábtörlőmön, nem szabad
piszkálni a gombot az atombombán,
hahaha, mondja a békegalamb.
Most nem érek rá, sietek. Korláttalan
természetem sürget, hat lovat fogok be,
de majd’ elalszom, kátyúban áll a szekér.
A kátyú? Egy nagy sártenger. Éveken át
csak veszteglés, fölösleges körök, mire kihúzom
magam a szarból, lehet, össze is török.
A népnek nincs foga, ezért harapni sem tud,
marad a nyomorgás. A költőnek tűzön-vízen át
ösztöndíj kellene, munkája már van.
Ismét ezek a szörnyű idők. Dőlnek a meleg-
rekordok, befellegzett a hónak, ítéletnapig
sorolhatnám: vándor a ködtenger felett.
Láncszem
A bikák elfelejtették teheneik, teherbírásuk odaveszett a marhahúspogácsán,
esőerdők vérét isszák az emberek fiai, jégkockában úszó, mintás alsónadrág.
Valami görcs rázza a vezetéket, elszabaduló áram, inflációs zsibbadás a karban.
Hiába mondták el annyian. Nem szabad, kisfiam. Ádám fáradtan botorkál az ágyba,
időzítve lekapcsol a gép,
felszáll a repülő, Lutonban egy angol galamb királynő-portrét kakál. Az indulatok
üresjáratain megboldogult szentek utaznak, merül egy telefon, a halak országában
összeülnek a fejek. A láncokat leteszik a portán, nyakukban lógó kártyájukkal
örök életet nyernek. Lovakat nem ismer fel az algoritmus. Szőrén üli meg Zolit
a szomszéd egyetemista.
Valami ugyanakkor eltűnt. A hiánydiéta jól sikerült, boldogok a lelki szegények,
a pohár végre üres. Nem fenékig tejfel, ahogy a takarítónő turkál a szemetesben,
és felemel egy újszülöttet. Hol van az a láncszem, ami még összetartja a
szabadságot? Legalább annyira, mint egy változó utcanév idegen
lakosait.
Megint a talpas pohár
Megint a talpas pohárban bízom, hogy megáll
helyettem.
A jövőképem kósza, enyhe lendülést érzek
a jobb karomban.
Óda a mennyittevéshez.
A hely redivivusa.
Hogy létem nem öt-, hanem haláltusa,
marakodó sejtek az alkoholos cseppek
után, utálkozva nézek a holnapba.
Miért nem lettem normális.
Ez para.
Téves a doxa. A feltételezések
száma osztva kettő, kijön a fizetésem
nettója. Lopva
kukkantok a lottószelvényre, nehogy
ma is csalódjak. Csak lassan
lássam át a számok idegenkedését
a vágyott nyereménytől.
Nem akarok ötöst.
Csak a házat felújítani,
a testemet, aminek hiányai az évek.
Igenis hiányoznak!
A mögöttes családebédek,
a levesbetét, a szép tyúk, aki torkát
adta értünk. Állott pohár víz, lustálkodó
buborékok. Most kihunyni hagyni,
ami nem kötelező, gondoltam, éjszaka.
A talpassal aludtam el, kidőlt
otromba szegénységszaga.
