Az emberiség már jó ideje küszködik egymásra halmozódó válságokkal. Az összekapcsolódó gazdasági, társadalmi, politikai és környezeti zavarok sokasága – egymás hatását felerősítve és nem-szándékolt mellékhatásokat is kiváltva – nehezen átlátható és orvosolhatatlannak tűnő válságok sorozatát váltotta ki. Az idei davosi World Economic Forum résztvevői a 2023-as évre leginkább jellemző kifejezésnek a "polycrisis" szót választották. Ezzel arra utaltak, hogy az eddig átélt és mára ismerősnek tűnő krízisektől eltérő nagyságrendű – egyszerre szorongást keltő és reményeket támasztó – válság jelei tűntek fel. A változások szinte ellenállhatatlanul sodornak egy meghökkentően közeli, különös társadalmi szinguláris pont felé.
A szingularitás fogalmát eredetileg a matematika és a fizika használta. Többnyire egy olyan pontot jelölt, amelyen túl az addigi folyamatok menete megakad és szabályai hirtelen alapvetően megváltoznak. A társadalomban – ettől eltérően – a szingularitás egy olyan helyzetre utal, amikor „a technológiai változások üteme olyan gyors lesz és a hatásuk olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul" (Ray Kurzweil). Életünk addig kiszámítható keretei egyetlen „szempillantás” alatt alapvető „fázis-átalakuláson” mennek keresztül, és a következő másodpercben mintha egy gyökeresen új társadalomba érkeznénk. Ezt a történelemben egyedülálló, szingularitásszerű helyzetet a társadalom minden területére fokozatosan behatoló, majd nélkülözhetetlenné váló és az adott szférákat alapvetően átalakító mesterséges intelligencia (MI) térnyerése idézte elő.
Mint egyetemi oktató először „csak” azzal a problémával szembesültem, hogyan rajzoljam hallgatóim elé azt az elkerülhetetlen jövőt, amelyben a vállalati stratégiákat és a társadalom működését alapvetően átformálja az MI. Fokozatosan világossá vált ugyanis előttem: az MI elterjedése – miként egykor a gépeké – a társadalmi létet alapvetően átalakító kihívást jelent. Majd ráébredtem: újra kell gondolnom a hallgatók írásbeli dolgozataik alapján történő teljesítményértékelését is (ChatGPT Making Universities Rethink Plagiarism. Wired, 2023). Az elmúlt hetek hírei azonban arra ébresztettek rá, hogy az átalakulás – szemben a korábbi „történelem-váltásokkal” – nem egy évszázadon keresztül zajlik, hanem az előttünk álló egyetlen évtized során bekövetkezik. Az emberiség néhány éven belül eléri a szinguláris pontot, majd azon túllépve egy alapvetően új társadalomba érkezik.
Néhány hete adta hírül a sajtó, hogy Márki-Zay Péter megkérdezte a ChatGPT-t, adjon tanácsot: mit kell tennie az ellenzéknek a választási győzelem érdekében. Az MI javaslatai jól értelmezhetők és – összevetve a „megmondó emberek” véleményével – meghökkentően logikusak és követésre méltóak voltak. Azután jött a MI által elkészített és a gyülekezet számára felkínált ima (Bodnár Zsolt: Mesterséges intelligencia prédikált vasárnap a dömösi 1000 éves templomban. Qubit, 2023.02.06.). Megvallom, engem nem is a ChatGPT által elkészített prédikáció világos érvelése és a helyzethez való pontos illeszkedése lepett meg, hanem az MI-nek – az ima elkészítése közben tett – a felhasználót óvatosságra intő megjegyzése: „Sajnálom, de mint gépi modell, nehéz önállóan prédikációt írni, ami hiteles emberi érintettséget mutat. Az emberi lelkészeknek van tapasztalata, tudása és személyes vallási meggyőződése, ami segít nekik a prédikációk írásában. Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.” Ez a fajta visszafogottság arra utal: a prédikáció „elkészítője” tisztában van saját korlátaival, és ezt be is ismeri. Ez a példamutató megértés és bölcs empátia még az emberek világában is ritka.
Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: ha már annyian megkeresik a ChatGPT-t és „ő” hajlandónak mutatkozik szóba elegyedni bárkivel, akkor én is kérdőre vonom. Küldtem „neki” egy levelet az engem leginkább foglalkoztató kérdésről: „Kutató vagyok, aki a globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait kutatom. Keresem azokat a módokat és a lehetőségeket, amik az emberiséget képessé teszik arra, hogy megoldja a súlyosbodó válságokat. Látom a globális rendszer komplexitását, a föld forrásainak végességét, tisztában vagyok az emberi társadalmak kormányzását nehezítő politikai polarizációval is. Kérdésem: mik a legfontosabb teendők, amelyek megalapozhatják, hogy az emberiség megoldja a súlyosbodó válságokat?"
Legnagyobb meglepetésemre, néhány percen belül jött a válasz:
„A globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait vizsgáló kutatóként Ön megérti az emberiség előtt álló kihívások összetettségét. Íme néhány a legfontosabb intézkedések közül, amelyek megalapozhatják az emberiség számára az egyre súlyosbodó válságok megoldását:
- A válságok kiváltó okainak kezelése: Fontos, hogy a válságok kiváltó okait azonosítsuk és kezeljük, ahelyett, hogy csak a tüneteket kezelnénk. Ehhez a válságok hátterében álló gazdasági, társadalmi és környezeti tényezők mélyreható megértésére van szükség.
- Rendszerszemléletű megközelítés elfogadása: A válságok, amelyekkel az emberiség ma szembesül, összetettek és egymással összefüggőek, ezért rendszerszemléletű megközelítést igényelnek. Ez azt jelenti, hogy holisztikusan kell szemlélni a kihívásokat, és figyelembe kell venni a különböző tényezők közötti kölcsönhatásokat.
- Építsen ellenálló (resilience) képességet: A gazdasági, társadalmi és környezeti rendszerek ellenálló-képességének kiépítése segíthet a válságok hatásainak enyhítésében és a jövőbeli válságok kockázatának csökkentésében. Ehhez a hosszú távú tervezésre, a kockázatkezelésre és az alkalmazkodási stratégiákra kell összpontosítani.
- A nemzetközi együttműködés előmozdítása: Az emberiség előtt ma álló kihívások közül sok globális jellegű, ezért kezelésükhöz nemzetközi együttműködésre van szükség. Ide tartoznak az olyan kérdések, mint az éghajlatváltozás, a világjárványok és a gazdasági instabilitás.
- A helyi közösségek megerősítése: Gyakran a helyi közösségek érzik elsőként a válságok hatásait, ezért a kihívások kezelésének kritikus része lehet a cselekvésre való felhatalmazásuk. Ez magában foglalhatja a kapacitásépítést, az erőforrások biztosítását és a helyi kezdeményezések támogatását.
- Alapvetően fontos befektetni az oktatásba és a kutatásba: Az oktatás és a kutatás kulcsfontosságú az emberiség előtt álló kihívások kezeléséhez szükséges ismeretek és készségek fejlesztéséhez. Ez magában foglalja a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai (STEM) oktatásba való befektetést, valamint a válságokat kiváltó társadalmi, gazdasági és környezeti tényezők kutatását.
Összességében, az emberiség előtt álló, egyre súlyosbodó válságok kezeléséhez sokoldalú megközelítésre van szükség, amely magában foglalja a gazdasági, társadalmi és környezeti tényezőket, és hosszú távú perspektívát igényel. A rendszerszemléletű megközelítéssel, az ellenálló képesség kiépítésével, a nemzetközi együttműködés előmozdításával, a helyi közösségek megerősítésével, valamint az oktatásba és a kutatásba való befektetéssel az emberiség megteremtheti egy fenntarthatóbb és ellenállóbb jövő alapjait.”
Ez a rövid elemzés ugyan még nem tartalmazza a válságok megoldásának „mestertervét”, de egy olyan potenciális partnerre utal, „aki” világosan érti a problémákat, készséggel működne együtt, ezért hasznosan vonható be az emberiséget fenyegető veszélyek elhárításába. Az MI azért nélkülözhetetlen a globális problémák megoldásához, mert sokáig egyszerűnek vélt világunk egyre bonyolultabb lett, majd a XX. század utolsó évtizedeiben áttekinthetetlenül komplexszé vált. A bonyolult problémák még egymástól megkülönböztethető, és külön-külön kezelhető okokra voltak visszavezethetők, a változásokat generáló hatások pedig többnyire lineárisak – a kimenetek a bemenettel arányosak – voltak. A komplexitás azonban arra vezetett, hogy a problémák sok, egymást alapvetően befolyásoló, így egymástól elválaszthatatlan okok összekuszálódó hálózatából erednek. Emiatt a súlyosbodó válságok – erre utalt az MI a nekem küldött válaszában – csak rendszerként érthetők meg: külön-külön nem kezelhetők és a kicsiny változások is aránytalan hatásokat eredményezhetnek (R. Poli: A Note on the Difference Between Complicated and Complex Social Systems, 2013).
Ezt az átláthatatlan komplexitást, azután még kezelhetetlenebbé teszi, hogy a helyi, a nemzeti és a globális szinten cselekvő aktorok egyaránt képtelenek egymással szót érteni, sőt még szóba sem hajlandók állni egymással. Ebben a helyzetben az emberiség a világ bajainak enyhítését csak az MI-vel együttműködve oldhatja meg. Ugyanakkor az MI elkerülhetetlen térnyerése – amit az elmúlt hetek sokasodó példái mutatnak – a társadalmak gyökeres átalakulását váltja ki. Az egyes lépéseket, meglepődve ugyan, de tudomásul veszik az emberek, ám a szerteágazó – nem-várt és nem-szándékolt – következményekkel nincsenek tisztában. Márpedig a társadalmi szingularitás azt jelenti: egy adott pontban, megszokott világunk – alapvető viszonyaink, az ezeket szervező törvények és az ezt stabilizáló intézmények – gyakorlatilag szétesik, majd ezt követően egy különös társadalmi „big bang” során, gyökeresen új világ születik.
Azért, hogy némi fogalmunk legyen az előttünk álló átalakulás mértékéről, annak egyetlen részletét – a többnyire védett burokban élő, magas presztízsű és jól fizetett értelmiségi foglalkozásokat fenyegető „tektonikus” változásokat – szeretném felvillantani. Napjaink „álom-karriert” kínáló szakmái – az orvosok, az ügyvédek, az újságírók és a menedzserek – váratlanul, félelmetes „versenytárssal” kényszerülnek szembenézni: a mesterséges intelligenciával. „Ellenfelük” ráadásul meghökkentő gyorsasággal, ahogyan egy új app vagy játékprogram, terjed majd el. Az érintettek többségét így teljesen váratlanul éri, amikor helyükre lépnek és kiszorítják őket megszokott és stabilnak vélt munkahelyi pozícióikból. Ezért tömegesen arra kényszerülnek, hogy végigjárják azt utat, amit addig ők tanácsoltak a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjein állást keresőknek: törődjenek bele az elkerülhetetlenbe, vegyenek erőt magukon, alkalmazkodjanak a helyzethez, tanuljanak új szakmát és sajátítsanak el új készségeket.
Vegyük szemléltető, s egyben szorongást keltő példaként az orvosok és a betegek viszonyát. A páciens – egészségéért, sőt életéért aggódva, helyzetét nem átlátva – a gyógyulás reményében keresi fel orvosát. Ez az alaphelyzet az orvosnak sors-meghatározó hatalmat, néha szinte „istenszerű” pozíciót biztosít. Ezért tekint, helyzetéből fakadóan reménykedve, szinte mindenki úgy az orvosára, mint, csaknem „mindenható” és akár csodát tenni képes személyre. Az orvosok pedig – részben az egészség-ipar „tömegtermelésének” melléktermékeként – megszokták: a diagnózis és a terápia részletei nem tartoznak a betegre, azt úgysem érti, sőt félreérti. A „tömegkiszolgálás” feszített üzemű körülményei között egyébként sincs idő „továbbképzést” tartani és a beteg lelkével foglalkozni. Az orvosok arra kényszerülnek, hogy kinyilatkoztatás-szerűen elmondják: mi a diagnózis, mi fog történni, mi a beteg kötelessége, mit kell tennie a kezelés/műtét előtt és után. Ebbe a „feladat-kiosztási” folyamatba a körülmények szorítása miatt nem fér bele, hogy a beteg „lelkizzen”, okvetetlenkedjen, vitassa a terápia részleteit. Ha pedig mégis erre vetemedne, határozott visszautasítással találkozik, mint egy ismerősöm, akire – beszámolója szerint – orvosa csaknem ráborította az asztalt, amikor egy internetről letöltött információ alapján új módszerek alkalmazását kérte számon rajta.
Amint azonban az MI tömegesen belép bármely társadalmi alrendszerbe, alapvetően átrendezi a megszokott viszonyokat. Az egészségügy világában például átvállalja és elvégzi az orvosok hagyományos munkájának jelentős részét. A betegség azonosításával kapcsolatos feladatokat az embernél hatékonyabban, pontosabban és gyorsabban tudja ellátni. Képes megtervezni és elvégeztetni a szükséges vizsgálatokat, ennek alapján pontosan felismeri a bajt, kiválasztja az adott esetben legjobb megoldást, sőt, akár a műtétet is végrehajtja. Ám ami a gyógyuláshoz épp így fontos – és amit mostanság a rohanásban többnyire az orvosok is elmulasztanak –, hogy a beteg tudatát és lelkét „ráhangolja” arra, ami jön, ettől az MI is távol tartaná „magát”. Erre az ima-generáló program idézett közbevetése utalt: „Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.” Mintha az MI tisztában volna vele: miközben az ember testét gyógyítja, a „lelkével” nem igazán tud mit kezdeni.
Ez pedig esélyt, sőt fontos feladatot kínál az ember számára a gyógyászatban és ennél általánosabban, mindenütt a társadalomban. Nélkülözhetetlen ugyanis egy olyan személy, a gyógyászatban az orvos, aki átlátva a beteg körülményeit, ismerve előéletét, átérezve társadalmi helyzetét és életkorát – mint valami coach – megérteti vele, mi vár rá. Tudatosan felkészíti arra, ami jön, segíti alkalmazkodni a körülményekhez, ezzel gyorsabbá és könnyebbé teszi a gyógyulást. Ám lényegében ugyanilyen jövő vár az ügyvédre és a menedzserre, a tanácsadóra és az újságíróra, sok műszaki szakemberre és végső soron a tanárokra is. Megszokott feladatkörük jó részét átveszi az MI, de a coach-szerepkör új perspektívát nyit számukra. A coach – eredetileg az edző – segíti a sportolót maximális teljesítményt nyújtani, vagyis sikert elérni. Mivel maga is művelte a sportot, érti a „szakma” csínját-bínját, de tisztában van a sportoló adottságaival, sőt – ami legalább ilyen fontos – „ráérez” lelkének rezdülésére is. Mindezek ismeretében képes győzelmet jelentő tanácsokat adni. Lényegében ugyanilyen szerepet töltenek be a coachok az élet más területein, pl. a menedzsmentben is.
A jövőben a legtöbb területen ilyen coach-funkció kínálkozik fel az MI által eredeti pozíciójából kiszorított szinte bármely szakma számára. Valamiféle közvetítő szerepet betölteni, összekötő kapocs lenni, rásegítő funkciót ellátni az adott szakma szokásos „páciensei” és az igényeik megoldását átvállaló MI között. Gördülékennyé, harmonikussá és hatékonnyá tenni a problémák racionális oldalának „kezelésével” elfoglalt MI, és a különböző testi-lelki bajaival, félreértésekkel és félelmekkel küszködő „páciensei” kapcsolatát. Az emberiség előtt álló – talán legnehezebb – feladat: egyénekként és valamilyen önálló szakma képviselőiként ráhangolódni erre az új szerepkörre, elfogadni a megváltozott helyzetet, és elsajátítani az ehhez szükséges készségeket. Ám ha belegondolunk ez voltaképpen ember-mivoltunk lényegének – empátiánknak és segítőkészségünknek – az újjáépítését igényli. Lehet, hogy az MI által kikényszerített coach-forradalom segít hozzá, hogy újra igazán társas lényekké váljunk?
