- A Hadik nem az Aranybulla vagy A pozsonyi csata című katasztrofális fércművek szintje

A Hadik filmként számos pontján meglepő: forgatókönyve a legegyszerűbb amerikai kommersz stílust hozza, humorában pesti kabaré, gyengébb pillanataiban Szeszélyes évszakok, műfaji szinten életveszélyes hátáron jár a dráma és a paródia között. Ezzel alapvetően semmi probléma nem volna, mert miért ne készülhetne magyar huszárokról szórakoztató és lelkesítő kalandfilm?

A Hadik nem az Aranybulla vagy A pozsonyi csata című katasztrofális fércművek szintje, abszolút működőképes film, melyről kell és érdemes beszélni. Éppen ezért problematikus, hogy az alkotók a mű némely pontján a kormánypropagandával megegyező agymosásokkal az agitpropművek közé taszították a nagy nemzeti kalandprodukciót. Hangsúlyozom: a kettő teljesen különböző dolog. A nemzeti büszkeség és a szélsőséges idiotizmusok összemosása a lehető legnagyobb bűn, amit művész elkövethet.

A Hadik leggyengébb pontja a filmek legfontosabb alappillére, a forgatókönyv. Mégis, mekkora sztori a Hadik András nevéhez köthető hadművelet? Óriási! Hat nap alatt a huszárjaival és a szászokkal megtett ellenséges területen négyszázötven kilométert, főleg éjjel. Aztán 1757. október 16-án sikeres portyaként egy napra bevonult Berlinbe, hogy megsarcolja a várost és ezzel királynője, Mária Terézia kedvében járjon. Innen ered a világszerte ismert szó: huszárcsíny. Ezt amúgy nem a játékfilmből tudom, az nem magyaráz semmit, meg kellett hozná néznem a Hadikok című dokumentumfilmet. (Hevér Zoltán 2022-es dokuját nemrég vetítette a közszolgálati televízió, de a YouTube-on is látható.)

Mindazonáltal ebből a legendás sztoriból nem lett volna nehéz írni valami igazán színvonalas szkriptet, Kis-Szabó Márk azonban a „hogyan írjunk hollywoodi forgatókönyvet” képzeletbeli kézikönyv kliséit halmozta egymásra. De még azokat sem jól, főképp nem tehetséggel, mivel elfeledkezett a legfontosabbról: a karakterépítésről. Hadik András ugyan címszereplő, de az életéről, katonai pályájáról semmit sem tudunk meg, csupán annyit, hogy szereti a családját – sokan vagyunk ám így! –, és büszke magyar huszár. Persze, ez utóbbival semmi baj, ám ezt nem dialógusba kellett volna csomagolni és didaktikusan szájba adni, hanem a film cselekményéből kellett volna nyilvánvalóvá tenni. Lehet, hogy más írókat is be kellett volna vonni a forgatókönyvírásba?

De Trill Zsolt van annyira jó színész, hogy karizmatikus protagonista legyen a vásznon és ebben a játékban kvalitásos partnere Molnár Áron, aki Gvadányi Józsefként a klasszikus udvari bolond archetípus. Nem mellékesen, a humor igen erős jelenléttel bír a filmben, ami egyértelművé teszi, hogy ez inkább egy lovas buddie és road movie, mintsem komoly történelmi dráma.

A többi szereplő méltatlanul kevés játékidőt és kibontakozási lehetőséget kapott, de igyekeznek ennek ellenére markáns jelenlétet hozni (Szalma Tamás, mint Babochay Farkas és Horváth Lili Mária Terézia szerepében), de hát ez rutinból megy nekik. Bordán Lili hiteles, mint Erzsébet királynő, Szabó Győző, mint szász katonatiszt pedig szemmel láthatóan jó kedvében volt a forgatás alatt, és ez benne maradt a játékában, viszont az antagonistának szánt Von Bock ezredesként László Zsolt egy Benny Hill Show-ba illő alakítással semmisít meg minden képkockát, melyben szerepel. Ez viszont már abszolút rendezői hiba, jelen esetben Szikora Jánosé, aki a drámai jeleneteket dirigálta.

Az akciójeleneteket Dyga Zsombor vezényelte le, ismerjük el, jó arányérzékkel és sikerrel, a lovas jelenetek csodálatosak, a kardozásokkal teli csatajelenetek is vászonra valók – ezek amúgy lehettek volna véresebbek is, ha már magyar film és nem amerikai. Az már csak egy mellékes gondolat: ha egy film jeleneteinek a zöme akció, akkor valójában ki itt a rendező? Ez már csak azért is fontos kérdés, mert jó volna tudni, hogy ki a felelős azért, hogy a Hadik számos pontján lealacsonyodik a propaganda szintjére? Például, amikor magyar sajtószabadságot az osztrák Serbelloni gróf „kilóra megveszi”, és a magyar nemzeti megalkuvó és dekadens zsurnalisztát Mucsi Zsoltán afféle Antal Imre-hommage-zsal formálja meg. Mi ez kérem, önirónia? Vagy gyenge humor?

Ám a legsúlyosabb, amikor Németországot úgy jellemezzük, hogy madárijesztőre rakott huszárkabátot bottal vernek a gyerekek, mert ilyen irgalmatlanul ostoba és gonosz társadalom csemetéi – ezt nem lehet alulmúlni. Ilyen szcénát egy forgatókönyvíró nem ír meg, egy rendező nem forgat le, egy producer pedig nem enged be a végső vágásba. Nemhogy moziba.

És nem, nem velem van baj. Mert azon például jót röhögtem, hogy 2023-ban egy magyar film büszkén „beveszi” Berlint.