- Pálcák, bárcák és ebadó

Stílszerűen kutyával látogatható a VAU!, a fővárosi kutyatartás kultúrtörténetét bemutató kiállítás a Kiscelli Múzeumban, a négylábú látogatók büszkén meg is jelölték több pontját, jelenlétük csak még élvezetesebbé teszi a sziklapincében berendezett tárlatot. Ember és kutya kapcsolata évezredekre nyúlik vissza – kellemes érzés belegondolni, hogy már a honfoglaló magyarok is házikedvenceikkel érkeztek, a pulit is ők hozták a Kárpát-medencébe. Minden jel arra mutat, hogy az ebekre sosem pusztán haszonállatként tekintettek, hanem már a kezdet kezdetétől az ember legjobb barátai voltak, erre a személyes kapcsolatra utal több római kori sírfelirat, mellyel a gazda kedvencének állít emléket. Balla Loránd kurátor hangsúlyozta, a kiállítás törzsanyagát képező XIX. és XX. századi emlékek mellett fontosnak tartották a korábbi korok áttekintését, emellett a jelennel is találkozhat a látogató.

A lakásban való kutyatartást gyakorlatilag nem kutatta senki – emeli ki Balla Loránd –, de igyekeztünk bemutatni a téma számos aspektusát, így az eborvoslást, a kutyakozmetikát, a kutyatartásra vonatkozó hatósági szabályokat, a menhelyek világát, a munkakutyák témakörét és persze több teremben megjelenik a kutyák művészetben és popkultúrában betöltött szerepe. – A kurátor hangsúlyozza, a kutya végigkísérte a XIX. századi polgárosodást, a polgári élet egyik fontos jelképe volt a lakásban tartott négylábú, aki kvázi családtagstátuszt kapott. Ezzel szemben Pest-Buda külvárosa sokáig megőrizte falusias légkörét, így ott az ebek továbbra is leginkább a házőrző szerepét töltötték be, de nem volt példa nélküli a pásztorkutya sem. A hentesek pedig marhalefogónak használták a bivalyerős szelindek kutyákat.

Sokáig uralkodik ez a kettősség a fővárosi kutyatartásban, az állatok pedig rövid idő alatt elszaporodtak, nem hivatalos adatok szerint 1850 körül tíz-húszezer kutya lehetett a maximum százötvenezres Pest-Budán. A belső területek lakói a kóbor kutyák által hordozott veszettségtől féltek leginkább, a kutyagyarapodás visszaszorítására az 1870-es években a főváros bevezette az ebadót. – Ez három kategóriát különített el – meséli a kurátor –, a külvárosi munkakutyát, a katonakutyát, ezek után évi 1 forintot kellett fizetni, a belvárosi luxuskutyákért viszont már évi 5 forintot, ez nagyjából harmincezer forintnak felel meg. Ennek folyományaként a legtöbb kutyatartó elpusztította saját háziállatát. Pozitív eredmény viszont, hogy Európán belül elsőként Magyarországon hoztak állatvédelmi törvényt 1878-ban, a Csemegi-kódex egy paragrafusa tiltja meg az állatkínzást. Később létrejön az Országos Állatvédő Egyesület, tagjai döntöttek a menhelyek létesítéséről. – A kutyák elszaporodása, nem csupán a magyar főváros problémája volt, érintett volt benne gyakorlatilag minden nagyváros. 1905-ben jön létre az első állatmenhely hazánkban, a IX. kerületben, ide a sintér által befogott négylábú juthatott, de egyfajta kutyapanzióként is működött.

A tárlat hiányosságaként említi Balla Loránd, hogy kevés, konkrétan a kutyatartáshoz kapcsolódó tárgyat láthatunk. – Az emberek nem őrizték meg kedvenceik pórázát vagy esetleg az etetőtálkáját, így ennek a tárgyi kultúrájáról kevesebbet tudunk fölmutatni – mondja a kurátor. Ennek ellenére akad jó pár kutyabárca (a kutyák legalitását bizonyító biléta, ezzel igazolták az ebadó befizetését és az orvosi vizsgálatot), szájkosár és hám, de a valóban több a kutyát ábrázoló tárgy. Utóbbiak közt elegáns helyet foglal el a kutyás markolatú sétapálcákból készített installáció, bár a művészi megformáltság hátterében épp az áll, hogy a pálcák az agresszív kutyák elűzését szolgálták.

A kistestű, a középtermetű és a nagytestű kutyák egyaránt jelen voltak a polgári lakásokban, a hölgyek és a gyerekek mellett gyakran tűnt föl a tacskó, az uszkár, a mopsz, a férfiak inkább a vizslákat, az agarakat és az ír szettereket kedvelték. A kiállítás a házi kedvencek mellett a dolgozókutyákat is bemutatja, nagy hangsúlyt kapnak a vakvezető- és terápiás kutyák, a rendőrség és a katasztrófavédelem ebei. A kutyaorvoslás kapcsán egészen morbid műszerekre is érdemes felkészülni, a legszívmelengetőbb pedig talán az a szoba, ahol a múzeum civilektől kapott kutyatörténeteket tár elénk. Érdekességként több száz kutyával kapcsolatos szólást és közmondást gyűjtöttek a kiállítás készítői, érthetetlen módon többségében negatív konnotáció kapcsolódik legjobb barátainkhoz.

Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Babits Mihály, József Attila, Dsida Jenő és Kassák Lajos mind írtak kutyás verset, Kosztolányi Dezső Hattyú névre hallgató fehér komondorát nem egy költeményben örökítette meg. Pilinszky János és Déry Tibor is feltűnik az ebbel pózoló hírességek között a tárlat diavetítésén, de nem elhanyagolható a kutyabolond Blaha Lujza házőrzőt ábrázoló előszobafogasa sem. Az irodalmi remekek mellett mégis kiemelkedő az a már említett epitáfium, melyben egy római ember kedvencétől búcsúzik: „Könnyezem, ahogy utolsó nyughelyedre viszlek, annyira, mint amennyire örvendeztem, mikor tizenöt éve a karomban hazahoztalak.”

A III. kerületi múzeum kiállítása igényesen, érzékenyen és humorral mutatja be a több ezer éves kapcsolat egy rövid, hazai epizódját, ám a kép így is teljessé válik. Kutyabarátként érzelmileg is könnyen azonosul az ember, de nem valószínű, hogy a „pártosság” nagy mértékben befolyásolná a kiállításról alkotott pozitív véleményt. A VAU! legalább akkora élmény, mint a tavalyi évben is népszerű, Budapest csatornázásának kultúrtörténetét feldolgozó Kloáka, kanális, klozet című kiállítás, amely szintén a Kiscelli Múzeum nevét és munkatársait dicséri.