Gömbölyű üvegvázában kis hóvirágcsokor, amit kisgyerekként édesapámtól kaptam. Nárciszszálak, amelyek óraközi szünetben kerültek azokhoz a padokhoz, ahol lányok ültek. Kamaszkézből, suta mozdulattal, szégyellős mondatokkal átadott rózsák. Számomra ezeknél az emlékeknél szívmelengetőbb, édesen borzongatóbb aligha idéződhet fel nőnapon. Hiszen kislányként azt érezni, hogy engem ünnepel a világ, nagylányként meg azt, hogy nemcsak én látom hős férfinak az esetlen legényt, de ő meg a nőt látja az idétlen tizenévesben – szépséges mérföldkövek ezek a magunkra találás útján.
Az ünnep fénye aztán, mint mindegyiké, amelyet kötelezővé tesznek azzal, hogy kijelölnek rá egy napot a kalendáriumban, halványul. Mert örömmel megélem, elfogadom, de nem ünneplem, hogy nőnek születtem. Néha gyönyörű, néha átok, de sosem kívántam, hogy másképp legyen. Nem érzem magam sem kiváltságosnak, sem alárendeltnek. Nem esik jól azt olvasni: számos munkakörben ugyanabban a pozícióban a nők kevesebbet keresnek. Ahogy azt sem: sokszor hogyan élnek vissza nőtársaim azzal, hogy egy bizonyos számmal kezdődik a személyi számuk. Nem hiszek abban, hogy erőltetni kell az egyenlőséget férfi és nő között – hogy lehetnénk mindenben egyformák? - ugyanakkor mindkét nem esetén viszolygok a felsőbbrendűségtől. Hogyan tapasztaltam volna meg a nőiségemet fiúk, férfiak nélkül? Honnan tudnám, ha ők nem lennének, hogy egy mosolyom fegyver, egy érintésem hatalom? Ha nem nő lennék, át tudtam volna élni annak a csodáját, hogy élet növekszik bennem? Tudnám-e tisztelettel, lenyűgözve nézni a férfit, aki a teste erejével viszi véghez azt, amihez én gyenge vagyok?
A szép, okos lány és a bátor, értelmes fiú, akit teremtünk, akiből ma ünnepelt és ünneplő – mind ember. Nem fogom megérni, de egyszer hátha eljön az az idő, amikor a lét a világ minden szegletében, mindenkinek emberhez méltó lesz. Azért, hogy egy gesztust ne naptárban rögzített dátum kényszerítsen ki, hanem azt éljük meg: minden nap ünnep.