„Minden pusztító hatalom sorsa pusztulás: nagy történelmi igazság. Vigasz és reménység” – olvassuk a vásárosnaményi művelődési központ jobb oldali falán Maróti Egon ókortörténész, klasszika-filológus és aforizmaszerző apokaliptikus képek, felkavaró színek közé ágyazott sorait. Távolabb stilizált Noé bárkája, inkább afféle kis ladik, amelyen nemcsak a régebben itt élők, de a maiak is gyakran közlekednek a beregi Tiszán. Vajon mi fér az apró bárkába? Mit visz át a mai kor embere a veszedelem elől? Barátságot, szerelmet, emberi kapcsolatokat, vagy inkább használati tárgyakat, amelyek a pillanatban talán fontosnak tűnnek, csak később derül ki róluk, mennyire nem azok.
Hozzánk hasonlóan talán a helyiek is megállnak a telefestett falak előtt, keresik a képek értelmét, üzenetét. Szabad szellem, aki intézményvezetőként nemhogy tiltja, bünteti a falfirkát, inkább teret enged neki. Iványi Tamás, a művelődési ház vezetője több éve ösztönzi, támogatja a zömmel helyi fiatalokból álló street art csoportot, amelynek tagjai egy héten át tábort verhetnek az intézményben, és lehetőséget kapnak az alkotáshoz.
Korábban a háromszintes épület egy-egy belső falát festették meg a koronavírus miatti bezártság jelképeivel vagy épp a Bereg számukra fontos kincseivel. Megörökítették a természetet, a virágokat, a környezetéhez alkalmazkodó embert, és persze a játékos figurát is: itt éppen egy focistát.
– Csak később vettük észre, hogy a csatárnak mind a két lába jobbra néz, de aztán arra gondoltunk, maradjon így, nem kell minden hibát kijavítani, ha nálunk egy focistának két jobb lába van, ám legyen – jegyezte meg félig pajkosan Iványi Tamás, miközben körbejártuk a hatalmas épületet. Már azon is meglepődtünk, hogy egyáltalán körbejárhattuk, hiszen a rezsiválság miatt számos, akár Vásárosnaménynál nagyobb településeken is sorra zártak be az ilyen jellegű közintézmények, művelődési házak, színházak, klubok. Ez pedig nemhogy nyitva van, de minden terme meleg, még a tágas folyosókon sem érződik a fűtés hiánya.
Egy okos megoldásnak köszönhetik mindezt: két évvel ezelőtt az önkormányzat hőszivattyús fűtésre váltott, így nem kell gázt használniuk. A helyi művelődési ház most épp ezért egyfajta befogadóközponttá vált: a hatalmas színházterem középpontjában, a színpadon zöld tatamik sorjáznak, a téli hónapokban itt edzenek a dzsúdós gyerekek. Az alagsori folyosón a Biztos Kezdet Gyermekház plakátjai: őket is ide űzte a hideg, s talán maradnak, hosszabb ideig. Az egyik ajtó mögül tiszai népdal hangjai szűrődnek, a nyugdíjasdalkör is itt próbál.
Iványiék keresztje
A zene egyébként sem idegen Iványi Tamástól, aki karnagyként végzett annak idején. Tanári pályára vágyott, de a „családi háttere” miatt a ’70-es években eltanácsolták ettől. Édesapja, Iványi Tibor metodista lelkész volt, aki nézetei miatt az Állami Egyházügyi Hivatallal is összetűzésbe került, így elbocsátották az állásából. Feleségével tizenegy gyermeket neveltek, köztük a másodikként született Iványi Gábort, a hajléktalanokat befogadó Oltalom Karitatív Egyesület létrehozóját, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség lelkészét.
– Úgy nőttünk fel, hogy a hatalom folyton keresztezte az utunkat
– emlékszik Tamás. – Érettségi előtt behívott a gimnáziumi igazgató, és megkérdezte, hívő vagyok-e. Azt feleltem, igen. Ő erre azt válaszolta, hogy akkor sajnos nem tudja javasolni a felvételem a tanárképző főiskolára. Ennek ellenére beadtam a jelentkezésemet, ám természetesen helyhiány miatt elutasítottak. Később autószerelést tanultam, afféle menekülő útvonalként, de a sorsunk elől nem térhetünk ki. Miután elvégeztem a zeneművészeti főiskolát Debrecenben, nemcsak karnaggyá váltam, de főállásban a helyi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium énektanára lettem, óraadóként pedig a zeneiskolában kaptam lehetőséget, ahol a feleségem a mai napig szolfézstanár.
Sajátos huszárvágással került a művelődési központba: a főiskolán Sánta Miklós – a mostanság már nyolcvanöt éves Miki bácsi –, az akkor vásárosnaményi intézményvezető a végzősök közül keresett lehetséges munkatársat. Egyedül Iványi Tamás volt szabolcsi, aki ráadásul nem egy nagyvárosban, hanem egy kisebb közösségben képzelte el a családi életét. Ez később jó döntésnek bizonyult, négy lányuk egyfajta védett környezetben nőhetett fel. Igaz, később valamennyien elköltöztek, vagy a fővárosba, vagy annak környékére, illetve a nyugati határszélre.
Oppozíció helyett
A szabolcsi településeken meglátszik ez a fajta belső elvándorlás. Miközben az itteni fiatalok nyugatabbra mennek, a helyüket Kárpátaljáról érkezettek töltik fel. Ez nem csak a háború óta van így, bár igaz, hogy az elmúlt egy évben sokan menekültek át, vagy éppenséggel ragadtak itt emiatt. Köztük van a beregszászi színház teljes társulata, akik vendégjátékokon jártak épp Magyarországon, mikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A felszerelésük egy részét, a díszletek egyes darabjait olykor a naményi művelődési központban vigyázzák, miközben ők országszerte fellépésekkel próbálják túlélni ezt a nehéz időszakot.
Korábban a térség természetes központja volt Beregszász, majd a határok átrajzolása után Vásárosnamény vált egyfajta centrummá. Ennek köszönhető, hogy olyan intézményei lettek, amelyek egy járási központra jellemzők. A nyolcezer fős beregi településen mára a pedagógusok egy része és az orvosok zöme kárpátaljai magyar, sokan már több mint egy évtizede élnek itt. Aki itt, az ukrán határhoz közel telepedett le, annak számára fontos volt, hogy visszajárhasson, vagy azért, mert szülei ott maradtak, vagy mert megtartotta a családi házat, és kötődött a gyökereihez.
Egy ilyen kisvárosban kevésbé megosztó a politika, mint a nagyobb településeken. Az oppozíció helyett sokkal inkább azt nézik, mi az, amiben együtt tudnak működni.
Összhang a Házban
– Jómagam ellenzéki képviselő vagyok az önkormányzatban, rajtam kívül még egy jobbikos ül azon a térfélen, de eszembe sem jut, hogy csak azért szavazzak le előterjesztéseket, mert azt a fideszes polgármester hozta a közgyűlés elé. Akinek fővárosi értelmiségiként természetes lételeme a „kultúrharc”, valószínűleg nehéz elfogadni, hogy jómagam, aki a mai napig liberálisnak, szabadelvűnek vallom magam, meghívok egy konzervatív rendező által fémjelzett előadást vagy „NER-szimpatizánsnak” kikiáltott színészt. Itt azonban nem ezek a szempontok számítanak, hanem az, hogy bejön-e a néző az elődadásra, és kifizeti-e a jegyét – mondta.
A művelődési központ tíz embernek ad munkát, közülük négy a szakdolgozó – kulturális menedzser, közönségszervező, andragógus –, a többiek takarítói, karbantartói feladatot látnak el, a portások pedig jellemzően közfoglalkoztatottak. Mint a kultúra valamennyi ága, ez a terület is veszteséges: az állami kvóta kevés, így csak plusz önkormányzati támogatással tudnak működni, a saját bevételeik a költségek töredékét fedezik.
Színvonalas, sokakat megmozgató, nagyszabású és nagy költségvetésű produkciókat önállóan nem is tudnak életre hívni. Áprilisban lesz például egy nagy Zorán-koncert, amelyre már minden jegy elkelt: ezt külső rendezvényszervező cég hozza ide némi terembérleti díj fejében. Előfordul azonban, hogy nullszaldósra jön ki egy rendezvény, netán veszteséges, ilyenkor a művelődési központ is elesik a terembérleti díjtól, ám legalább megvan az a jó érzésük, hogy színvonalas programot biztosítottak a helyieknek.
Iványi Tamás egy év múlva eléri a nyugdíjkorhatárt, de amikor rákérdeztünk, vajon hátradől és megpihen-e, talányosan széttárta a kezét. Karnagyként jelenleg is négy kórusban tevékenykedik, s ott is van munka bőven. Az egyházi kórussal nyaranta egyhetes közös programsorozatot terveznek, a Liszt Ferenc Vegyeskar rendszeresen fellép a környéken, de a férfikarnak is vannak előadásai. Na meg aztán ott a Szená-Torok, a dalos kedvű parlamenti képviselőkből verbuválódott dalárda, amelyet 1996-ban alapítottak. Iványi Tamás 1994 és 1998 között SZDSZ-es országgyűlési képviselő volt, karnagyként pedig ő dirigálja ma is a mára inkább már csak volt honatyákból, polgármesterekből álló csapatot. Az alapító okiratuk szerint a szenátorok kórusának mindig az aktuális házelnök a tiszteletbeli fővédnöke, de – mondta Iványi Tamás – a parlamenti kórus talán az egyetlen olyan képződmény az Országházban, amely teljesen politikamentesen tevékenykedik. Általában jótékony célokra adnak koncertet, volt, hogy állami gondozott gyerekeket, a Covid idején pedig a vírus elleni küzdelemben részt vett ágazatok képviselőit hívták meg. Ebben a szakmai munkában kétségkívül előny, hogy ha hamis hangokat hall a karnagy, azt pártállástól függetlenül rögvest kiszűrheti.
A kultúra öltöztet
Korábban elterjedt volt, hogy a vidéki kulturális intézmények nagyobb csarnokait egy-egy hétvégére turkálók foglalták el, ami finoman fogalmazva sem lényeges eleme a közművelődésnek. Iványi Tamás erre azt mondta: nem válogathatnak, aki kifizeti a terembérlést, annak odaadják a helyet, mert ebből tudnak rendezvényeket finanszírozni. Tett ugyan kísérletet arra, hogy a településen lévő butikosoknak, ruhaboltosoknak felajánlja: ha támogatják a művelődési központ működését egy csekélyebb összeggel, akkor nem teremtenek nekik konkurenciát a „turisok” beengedésével, de ez a szándék végül dugába dőlt.
