Statáriális ítélettel kivégezte a Magyar Orvosi Kamarát a kormány, ezzel pedig egyik legfontosabb – bár a mindennapokban alig megnyilvánuló – szövetségese, az orvostársadalom torkának ugrott neki. A múltban ez a szakmai csoport jelentősen hozzájárult Orbán 2010-es ismételt hatalomra jutásához, és azóta is csendben, de lényegében asszisztált az önkény kiépítéséhez.
Bő másfél évtizede, 2006-ban a Gyurcsány vezette kormány a tőle megszokott koncepciótlansággal vetette bele magát az egészségügy átszabásába, még az észszerűséget hordozó részekről (vizitdíj, kórházi napidíj) sem tudta meggyőzni a lakosság többségét. A bukásban azonban oroszlánrésze volt az orvostársadalomnak és benne a MOK-nak.
Az úgynevezett „kórházprivatizáció” (ami persze nem ez lett volna, a Hospinvest amolyan haszonbérletbe vette volna az intézményeket, hatékonyabb működést ígérve a változatlan összegű „fejpénzből”) megfúrásában az orvosok derékhada maga előtt tolta a megvezetett „kiskatonákat”, a szakdolgozókat. A felek egymáshoz feszülésében Gyurcsányék de facto ugyanahhoz az eszközhöz nyúltak, mint most Orbán: a kamara megszüntetéséhez. Az ez ellen szerveződő ellenállás hinterlandján (persze más körülményekkel egyetemben) repült a kétharmadot eredményező választási győzelembe Orbán.
Felmérni sem lehet a károkat, amelyeket az Orbán-kormány okoz a Magyar Orvosi Kamara elleni támadássalAz egészségügy egyre növekvő bajai közismertek, a választott (és még csak sejthető) megoldások lényegében csak szétterítik a szemétkupacokat: egyenletes lesz a bűz mindenütt, a végletekig hajtott centralizáció (az alapellátásig terjedő lenyúlás, a teljes államosítás) persze semmit nem fog orvosolni a bajokon.
A MOK legfeljebb a korábbiakhoz képest vált „ellenállóvá”. A többség menesztette az Orbánt mindenben kiszolgáló, „Parragh-díjra” érdemes Éger István korábbi MOK-elnököt,
de ebben inkább az ő ellenszenves tulajdonságai - például arroganciája, végtelen kapzsisága - játszottak szerepet, semmint valamilyen rendszeralkotó mást akarás. A doktorok körében uralkodó, széles körű feudális posvány éppenséggel belesimul a neohorthyista (és bolsevik jegyekkel megspékelt) kurzusba. Amely történetesen megvásárolta az orvosokat a valóban jelentős béremeléssel.
Ezért nehezen érthető ez a vérengzés. Lehet persze, hogy mindössze a jelenlegi MOK-vezetés hidegre tétele volt a cél, arra gondolván, hogy a tagsági köteléktől „megszabadított” orvostömeg atomizáltan ellenállás nélkül pacifikálható. Ennek módja, a mező teljes felszántása, ráadásul a huszonnégy óra leforgása alatti brutalitással azonban aligha lesz elég a már bőven körvonalazódó elképzelések (például az állami jogviszonyba kényszerítettek korlátlan – szinte katonai – vezénylése) miatt várható ellenállás leszerelésére.
A most tapasztaltak, az, hogy (a Gulyás Mártontól származó bon mot-t kölcsönvéve) „a forradalom felfalja fülkéit” mindinkább emlékeztet a bolsevikok saját soraikban végrehajtott leszámolásaira. Ez minden diktatúra jellegzetes vonása, a racionalitást elveszítő hatalmi paranoia elszabadulása. Mert ugyan (még) senkit nem visz el a fekete autó hajnalban, (egyelőre) nincsenek konstruált perek, de ettől ez még az, aminek látszik: önkényuralom. Ami zenitjén túljutva fokról fokra magát számolja fel.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.