- Balizs Dániel: A Dnyeper partján

nem válogattad meg szavaid, Borisz
ott a Dnyeper hórihorgas
löszös, magaspartos
szeptember végén
már jéghideg partján
voltam a városodban
húszemeletesek a panelházak
ötösök a hruscsovkák
pottyan, tak-tak, róluk a habarcs
pereg nagy zajjal rólad is
az épülő metró kordonjára
oroszul írátok, hogy ti mind
büszke ukránok vagytok
kész már az állomás, Borisz?
nincs, mert a Dnyeper partján
tűzeső hull, s oly gyakran szólnak
a szirénák, mint a pesti utcán
a túlérzékeny autóriasztók
mintha te is az lennél, Borisz
egy hosszú üvöltésben
tolvajt kiáltó riasztó
de a te a visszapillantódat
csak bárgyú kamaszok törték le, Borisz
hat éve, mikor még nem tudtam, hogy
létezel, a Dnyeper kilométer széles
páráján átködlő túlpartját böngészve
már rád gondoltam
előtte este megszálltunk
a városod legnagyobb hotelében
„fűtést akarnak vagy meleg vizet?”
így a szép ukrán
recepcióslány
fehér blúza ráfeszült a mellére
és mindenre, amit mondani akart
bólintottunk, „igen”
és nem tudta, mi bajunk
rád gondoltam, hogy potyognak
városod házairól az apró, koszos
fehér csempék és formáznak
csörömpölő kupacot a lakótömbök
szétdőlni készülő élei mentén
kurva hideg volt, szeptember harminc
Ukrajna, fekete földek,
húsz generáció
szántotta fel, akár éhezve,
de a mai, a huszonegyedik,
már nem ismeri
a tavasszal felázott talaj illatát
beterelték őket, mint a csordát,
a városba, ahol pár évtized után
kövéren, alkoholistán
nézik, mint potyog otthonuk a fejedre
Borisz, nem tudod, mennyire
szeretem az országod és
ha megtehetném, megtenném
amit minden ukrán naponta,
szanaszét keresztbe száguldott,
mások által százszor kimért, eladott
hazájában minden rohadt reggel
nagy levegővel a szénporos ég alatt
elindulni és hinni: egyszer vége lesz
Borisz, ha megtehetném
átölelném dühös fejed és fényesre
borotvált tarkód, mert veled vagyok
még ha egy félremagyarázott
mondata miatt
egy elcseszett zsebkirálynak
úgy üvöltöttél, hogy
végigrohant rajtunk a szégyen
és a harag, ahogy a Dnyeper színén
a borzongó hullámok szeptemberben
ha szerinted nálunk sok a hülye
de több az okos, ne mondd
hogy Ázsiából másztunk elő
mert nem hisszük el, hogy csak
a kevésről beszélsz, és nem a mindenkiről
Ázsia a kapudnál áll, Borisz
senki sem akarja, hogy belegázoljon
a Dnyeper széles, fényes vizébe
beleáztatta már ágyékát
a Dunába, nem is egyszer
tudom, minden éjjel attól félsz
hogy reggel kilépve nincs már városod
hogy szirénák robbantják szét
a belvárosi zsidók s a Dnyeper-parti
külvárosi ukránok álmát
akik együtt vallják, ha a félkész
metróállomásra néznek
„büszke Ukrajna vagyunk”
tak-tak, az ég ukránkék
és mélysárga lent a búza
Borisz, mikor eszedbe jut
hogy errefelé ráncolod
táskás szemed és izzadt homlokod
kukkants vissza a vállad fölött
Ázsia áll a kapudnál