Egészen ritka, hogy egy nemzetközi kupa-nyolcaddöntő oda-visszavágóját a szezon kezdete előtt játsszák le. Még ritkább, ha olyan zord időben rendezik, amelyben az idény nyitányát el kell halasztani. S az sem mindennapos, ha a két mérkőzésre dél-amerikai túrákról esnek be a labdarúgók.
Márpedig mindez együtt volt 1969 kora telén. Mind az A, mind a B válogatott Latin-Amerikában portyázott, e miatt Baróti Lajos, az Újpest edzője panaszkodott is, mivel játékosai közül az A kerettel tartott Solymosi Ernő, Noskó Ernő, Dunai Ede, Göröcs János, Fazekas László, Bene Ferenc, Nagy László, míg a B-vel Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Juhász Péter, Bánkuti István, Zámbó Sándor.
Aztán február 23-án Varsóban, majd 26-án a Megyeri úton futballozni kellett a Vásárvárosok Kupájáért.
A lengyelországi mérkőzés napjára írták ki az NB I tavaszi nyitányát. Az Újpest amúgy is halasztott volna, de az egész fordulót törölni kellett a pályák alkalmatlansága miatt, a különböző állagú csapadék a szó szoros értelmében elmosta-betemette a rajtot.
A furcsaságok periódusában a lila-fehérek előbb érkeztek Varsóba, mint vendéglátójuk, a Pesten rostokoló Legia. A lengyel csapat Bulgáriában táborozott, majd hazafelé leszállt Ferihegyen, de nem engedték továbbrepülni a képtelen klimatikus körülmények miatt. Ezért a pályaválasztó együttes csak szombat délután ért haza.
Újabb különös momentum: a vasárnapi kupamérkőzésre.
Sőt: a vasárnap délelőttire.
A találkozót 11-től rendezték. Mínusz 5 fokban. A csikorgó hidegben mind az ötcentis hóréteg, mind alatta a talaj csontkeményre fagyott.
Az Újpest a varsói rohamoktól is megdermedt. A Legiában játszott az 58-szoros válogatott Lucjan Brychczy, akit a Milan és a Real Madrid is megkeresett, de nem akart „disszidálni”, továbbá Kazimierz Deyna és Robert Gadocha, az 1972-es olimpiai futballtorna két győztese (és az 1974-es világbajnokság bronzérmese). Az ötkarikás döntőt a lengyelek Illovszky Rudolf magyar válogatottja ellen nyerték 2-1-re...
Illovszkyról még lesz szó. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy fél évszázada olimpiai csúcstalálkozó közelében sem járt a magyar futball, az utóbbi ötven esztendő kiemelkedően legjobb eredménye az 1996-os (egyszeri) atlantai szereplés, a három meccs, három vereség, 0 pont, 3-7-es gólkülönbség volt.
A müncheni döntőn az Újpestből Dunai Ede, Juhász és Dunai Antal játszott, a lengyelek mindkét gólját Deyna szerezte. Ám a VVK-meccsen Dunai II ünnepelt. Miután a Legia játékosai – a Hétfői Hírek szerint – „amilyen jól korcsolyáztak, olyan rosszul lőttek kapura”, a 87. percben, Fazekas szöglete után pozitív értelmet kapott az Anti-futball (1-0).
Göröcs egyáltalán nem örvendezett. Ellenkezőleg, morgott: „A visszavágón rosszabb talajon játszunk, mint Varsóban.” S az első félidőben 12 000 néző dühöngött, amiért kilátogatott a Megyeri úti lápvilágba. Władysław Stachurski bevarrta a szabadrúgást, majd Janusz Żmijewski növelte az előnyt...
Úgy nézett ki, ennek annyi.
Ám a szünet után Fazekas sarokrúgását Dunai II befejelte, majd Solymosi 11-esét Władysław Grotyński hiába ütötte ki, a Pixinek nevezett középhátvéd másodszorra a hálóba küldte a labdát (2:2).
Baróti mester azt mondta a meccs után: „Bevallom, szerencsénk volt.” Aztán a VVK döntőjébe vitte az Újpestet.
A nyolcaddöntő visszavágója után viszont övön aluli ütést kapott Sós Károly szövetségi kapitánytól. „Nagyon örülök, hogy továbbjutott az Újpest – nyilatkozta a válogatott szakvezetője –, de nem fogadhatom el, hogy túrázó válogatott játékosai nincsenek felkészítve. Inkább csak képtelenek alkalmazkodni a körülményekhez, csupán egyféle játékot tudnak játszani. S az itthoni pályaviszonyok mellett, ha együtt marad a Dózsa, akkor sem tudott volna jobban felkészülni...”
Mindezt az a Sós merte mondani, aki egészen abszurd, tragikomikus fejezetet írt a magyar labdarúgás történetébe. Olyat, amilyen a Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd háromszög fémjelezte takarékliga, csak nem megyei szintű, hanem extraklasszis játékosokkal. A nevéhez fűződik a magyar futball elkorcsosulásának kezdete.
Az pedig, hogy ő lett a kapitány, Csanádi Árpád nevéhez. A Magyar Testnevelési és Sportszövetség elnökhelyettese vetette fel egy indifferens lipcsei 0-1 után, hogy nem kellene-e hazahozni a hét éve az NDK kapitányaként foglalkoztatott Sóst. A hivatalban lévő Illovszky Rudolf az egyetlen vereséget megelőzően nyolc győzelmet és egy döntetlent ért el a válogatottal, történetileg is egészen különleges mérlege volt.
Ám Csanádi nem kedvelte őt.
Következett hát a selejtes Sós-show: Göröcs „tichyzése” – Titi helyett –, Mészöly lehívása, majd visszaküldése Prágában, és a bizarr buli betetőzéseként Marseille.
Illovszkyt két évvel később visszarendelték a válogatotthoz, amellyel 1972-ben az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé és – mint tudjuk – olimpiai döntőbe jutott. Kapitányként örök érvényű eredménnyel ő volt az utolsó mohikán.
Sós és Csanádi nyilván nem értette, mi történhetett.
