Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó).
Bármelyik könyvébe bármelyik oldalon beleolvasunk, egy, de talán már fél mondat után is tudjuk, pontosabban halljuk, hogy igen, ez ő, ez Krúdy Gyula.
Micsoda szerencse, hogy ez a zseni nem hallgatott a dorongoló kritikákra!
Semmi mással össze nem téveszthető, búgó, szépséges, zsongó hang az övé, amely egy régi, tán soha nem is volt szeptemberi alkonyat fátyolos fényének képét, és a közelítő este andalító hangjait hívja elő belőlünk… Hiszen olvasói lelkünk húrjain Krúdy oly mesterien képes játszani, mintha egy gordonkát szólaltatna meg könnyedén, de fájón, s olyan édesen, hogy a szív megszakad bele. S tessék, elegendő néhány mondat tőle, s máris érezzük az érett aszúbor zamatát a szánkban, sőt, a szívünkben, s azt kívánjuk, hogy bárcsak bánatos szeptemberi alkonyat volna az egész életünk, amely nem kecsegtet már semmi reménnyel, csak az emlékezés merengő örömével az elmúlás ködébe veszett világ felett, amely – mondom – tán soha nem is létezett, egyedül csak Krúdy aranyló mondataiban bukkan elő.
Húszéves lehetett, amikor egy új novelláskötet kapcsán egy kritikus valami olyasmit írt: föl kellene hagynia ezzel a borongós, nosztalgiázós hanggal, mert félő, idővel parodisztikussá válik, merthogy – írta a kritikus – úgy látszik, ez a fiatal író annyira szeret elmerülni az emlékeiben, hogy délután ő már a reggelijére is melankolikus nosztalgiával gondol vissza… Micsoda szerencse, hogy a fiatal Krúdy nem sértődött meg, s nem hagyott föl a nosztalgiával! Amely valóban képes ugyan giccsbe fordulni, ám Krúdy még a legközönségesebb giccset is képes olyasféle irodalmi patinával bevonni, hogy a gyönyörűségtől összefacsarodik az ember szíve.
A munkamódszere (állítólag) az volt, hogy hajnal négy felé kelt, s írt egészen délelőtt tízig, tizenegyig, hogy a napi penzum, a 16–20 oldal meglegyen, ő pedig mehessen a dolgára, hiszen szólította az élet, a neki mindig nagybetűs Élet minden nevetésével és könnyével. S ha már könny: lehetetlenség nem elérzékenyülten olvasni Krúdy pénzért kuncsorgó, sőt, könyörgő levelét Hatvany báróhoz, azzal a céllal, hogy felesége egy kis gyermekmegőrző vállalkozást indítson a bérelt lakásukban a napi megélhetés megkönnyítésére… S lehetetlenség nem könnybe lábadt szemmel olvasni Hatvany báró elutasító levelét, aki amúgy számos alkalommal segítette Krúdyt, mint igaz, jószívű barát és mecénás. De azért ez a kérés már neki is sok volt, hiszen oly sok magyar írót támogatott oly sokszor, hogy olykor kénytelen volt nemet is mondani.
Roppant szerencsések vagyunk ám, hogy magyarok vagyunk és Krúdyt eredetiben olvashatjuk!
Kipróbáltam Krúdyt franciául is, méghozzá a Cambourakis kiadásában 2020-ban megjelent „Sindbad ou la nostalgie” című kötetből, amely Juliette Clancier remek fordításait tartalmazza. Bárcsak én tudnék annyira franciául, hogy Krúdyt képes volnék franciára átültetni! Szóval minden elismerésem: Juliette Clancier nagyon jó munkát végzett – habár a neve alapján neki „könnyű”, hiszen francia lehet, tehát az anyanyelvére kellett magyarról fordítania. De akármilyen jó is ez a munka, a Krúdy-mondat ízét, zamatát, finom árnyalatainak töménységét, amit annyira szeretünk, még a csodálatos francia sem tudja visszaadni.
Idemásolok két mondatot magyarul és franciául, aztán rövidke összehasonlítás következik. A Szindbád őszi útja című írásból idézek: „Régen volt, Málcsi akkoriban még rövid szoknyában töltögette a cigarettákat az úrnőknek – akiknek távoli szegény rokona volt –, és Szindbád atyafiságos csókokat váltván a Zaturecky-kisasszonyokkal, Málcsit sem hagyogatta ki a sorból. (...) A búskomoly vizecske partján egy rejtett padocska volt, ahol egykor a szelíd és félénk Zaturecky úr húzta meg magát, ha odabent a házban a kisasszony-lányai megbolondultak, ott ült, üldögélt, és botjával a vizet piszkálta, amíg vacsorázni hívták”.
Most jöjjön ez franciául az említett kötetből: „C’était il y a longtemps, à cette époque, Malcsi était encore en jupe courte lorsqu’elle roulait les cigarettes pour les maîtresses de la maison – dont elle était une lointaine parente pauvre –, et quand Sindbad échangeait des baisers fraternels avec les demoiselles Zaturecky, il n’oublait jamais Malcsi. (...) Au bord de ce petit cours d’eau mélancolique, il y avait un banc secret où naguère M. Zaturecky, homme doux et timide, venait se réfugier lorsque, là-bas, dans la maison, mesdemoiselles ses filles devenaient folles; il s’asseyait et restait là à remuer l’eau avec son bâton, jusqu’à ce qu’on l’appelât pour dîner”.
Két kifejezésre szeretném felhívni a figyelmüket. Az „atyafiságos csókokat” Juliette Clancier nagyon helyesen „des baisers fraternels”-nek fordítja, ami testvéri csókokat jelent, de hol van ez hangzásban az atyafiságostól… A másik kifejezés a „búskomoly vizecske”, amiből franciául ez lett: „ce petit cours d’eau mélancolique”. Jó, de nem az igazi. Tessenek örülni, magyarok!
