Hatvan évvel ezelőtt, 1963. február 22-én volt a Dave Brubeck Quartet feledhetetlen koncertje a New York-i Carnegie Hallban (ez a helyszín bármely előadóművész számára nagy megtiszteltetés). Az együttes már öt éve játszott abban a felállásban, ahogy ezen a hangversenyen, tagjai: Dave Brubeck (1920-2012) zongora, Paul Desmond (1924-1977) altszaxofon, Eugene Wright (1923-2020) nagybőgő, Joe Morello (1928-2011) dob. Brubeck és Desmond 1944-től ismerték egymást, korábban többször játszottak együtt, de véglegesen 1951-től (ez alapozta meg a későbbi kvartettet). Morellót is ő ajánlotta Brubecknek, aki 1956 végén csatlakozott, Eugene Wright pedig 1958-ban.
sűrű telt ház volt, lelkes dzsesszbarátokkal, akik nagyon várták kedvenceik bemutatkozását a zene templomában
A koncert napja (nem tudni, véletlenül vagy szándékosan) George Washington, az USA első elnökének születésnapjára esett, amely 1879 óta szövetségi ünnepnap, de igazi amerikai módon 1968-tól nem február 22-e, hanem a hónap harmadik hétfője: az Elnök Napja (Presidents’ Day). Az előjelek azonban nem kedveztek a koncertnek, Morello épp kilábalt egy lázas megfázásból, és a New York-i lapok sztrájkja miatt a zenészek és a koncert rendezői aggódtak, hogy csak félház lesz vagy annyi sem. A tények azonban rácáfoltak az aggodalmakra:
(ahol már a 30-as évek második felétől kezdve sikeres koncerteket adtak dzsessznagyzenekarok is, például Benny Goodman 1938-ban). A nagy érdeklődés nem volt véletlen. A kvartett megalakulását követő év decemberében a Columbia Records kiadásában megjelent a Time Out című lemezük, amely a kritikusok fanyalgása és idegenkedése ellenére hatalmas közönségsiker lett: több mint egymillió példányban kapkodták el, és külön kislemezt is kiadtak a (mai napig) legnépszerűbb számmal, az 5/4-es ütembeosztású Take Five-val.
Ez forradalmi lépés volt. Nem csak azért, mert a dzsessz addigi történetében főként a páros ütembeosztás volt elfogadott: 2/4, 4/4, 4/8, esetleg a keringő közismert 3/4-es formája. Hanem azért is, mert Brubeck a korábbi években számtalan koncertet adott egyetemeken fiataloknak, akik vevők voltak az újításokra, ami meglátszott a lemez fogadtatásán. A Take Five-on kívül volt néhány szokatlan ütembeosztású szám, köztük egy keringőféleség, amely ugyan 4/4-es bevezetéssel kezdődött, majd Desmond belépésekor azonnal átváltott 3/4-esre, majd az ő szólója befejezésekor Brubeck ugyanúgy folytatta, végül alig észrevehetően visszatért 4/4-be, és így is fejezte be.
Erről a számról akár egy teljes Szép Szó oldalt lehetne írni, de a gyökereire egy másik Carnegie-koncert (It’s a Raggy Waltz) előadásában lehet ráismerni. A két lejátszás közt eltelt több mint három évben azonban sok minden történt. Egyebek közt annak kikísérletezése, hogy – amint az a koncert felvételén jól követhető – Desmond improvizációja után következő zongoraimpróban Brubeck már az első ütem első hangjától 4/4-ben játszik, és ekkor a ritmika a következő: a bőgő 2/2-ben, a dob 6/8-ban kíséri töretlenül, a hangzás,
a szám előadói élvezete viszont nem a káosz, hanem valami egészen hihetetlen egység.
Nem véletlenül nyilatkozta Brubeck több alkalommal, hogy „Gene (Eugene Wright) játékára úgy lehet támaszkodni, mint egy ruganyos betontömbre”, ami azért fontos, mert a dzsessz előadásában a bőgő játéka szolgáltatja a harmóniai alapot, ami az improvizáláshoz elengedhetetlenül fontos. Morellót meg azért választotta elődje (Joe Dodge) helyett, mert nagyon értette és tudta a különleges (és a dzsesszben addig senki által sem játszott) ütembeosztásokat: 5/4, 7/4, 9/8. Nyilván az elismerés jele volt már a Time Out lemezen a Take Five hangsúlyosan hosszú dobszólója és az sem véletlen, hogy a koncert utolsó száma is ez az emblematikus kompozíció volt.
Azért itt álljunk meg két szóra. Az egyik: észre kell vennünk, hogy a koncerten a befejező két szám (a Blue Rondo à la Turk és a Take Five) előtt játszott darabok a két háttérzenész (a bőgős és a dobos) mennybemeneteléről szólnak. A King For a Day egyetlen, hatperces bőgőszóló, a Castilian Drums pedig Morello közel tízperces szólója, melynek hangzása közben a közönség többször is beletapsolt-fütyült (ez Amerikában még a Carnegie-ben is a feltétlen tetszés jele). Brubeck ily módon köszönte meg a két, alapvetően nem szólista társának közreműködését: ünnepelje őket is a közönség.
A másik: Brubeck nemcsak zenészként, de emberként is tisztességes volt, s ezt jól mutatja, hogy akkoriban (amikor még a tömegközlekedésben külön kocsiban kellett utazniuk az amerikai feketéknek) a zenés vendéglátóhelyeken, ahol felléptek, a tulaj nem engedte volna be a színes bőrű Wrightot – azonnal visszamondták a fellépést. Még a tévészereplést is megszakította, látván, az operatőrök kerülik bőgőse képbe kerülését. Desmond pedig (aki nem vetette meg az élvezeteket: masszív alkoholista és láncdohányos volt, esetenként a fehér port sem tagadta meg magától) végrendeletében a Vöröskeresztre hagyományozta a Take Five összes, őt illető szerzői jogdíját. Ugyanis, ne felejtsük: a Dave Brubeck Quartet leghíresebb nótájának zeneszerzője ő volt,. Akárcsak a Duke Ellington-életmű leghíresebb, emblematikus szerzeményét, a Take the a Traint sem a dzsessztörténet óriása, hanem zenekarának zongoristája, Billy Strayhorn követte el.
A Carnegie-koncerten egy másik, nem akármilyen szerzemény is Desmond műve, címe egyben a metruma is: Eleven Four, vagyis 11/4. Brubeck ezt úgy konferálta fel, hogy improvizációja során maga a szerző fog megbirkózni az előadási nehézségekkel, amin a közönség jót derült, de a teljesítmény és a siker kimagasló volt: a rövid témabemutatást követően Desmond három percen át csodásan improvizált, tárasaitól pedig kiváló támogatást kapott. Ez a szerzemény ugyan nem, de két (illetve három) további, ugyancsak nem megszokott metrumú darab került a műsorba a Time Out lemez szerzeményeiből. Az egyik, a Three to Get Ready arról lett nevezetes, hogy két, egymás utáni üteme 3/4-ben, a két következő pedig 4/4-ben szólt, az improvizációk alatt is ez a metrum lüktetett Morello és Wright elővezetésében.
A Blue Rondo à la Turk 9/8-ban szól, ami jellegzetesen törökös, balkáni népzenére utal (meg persze arra, hogy Brubeck a pályája elején a II. világháború miatt Amerikába költözött Darius Milhaud tanítványa lett bátyja, Howard ajánlására, aki viszont Milhaud tanársegédje volt az oaklandi Mills College-ben). Mellékesen: Arnold Schönbergnél is tanult, illetve egyáltalán nem mellékesen, hiszen sok improvizációja a dzsesszben szokatlan módon politonális. Egészen addig a határig, hogy sokszor oda-vissza sasszézott az egyes hangnemek közt, néha szinte az atonalitásig. Ami a 9/8-os metrumot illeti, Brubeck a koncert évében megjelent lemez borítójának szövegében elmagyarázza, hogy miként épül fel: 1-2, 1-2, 1-2, 1-2-3, többször egymás után (a 11/4 pedig úgy, hogy egy 5/4-es és egy 6/4-es részegységből áll össze). Egy spanyol dzsesszbolond barátom egyszerűsítette a Blue Rondo ritmikájának megértését, hazája két, népszerű étkének említésével: taco-taco-taco-burrito, ugyancsak többször, egymás után.
Lett is akkora örömrivalgás az első ütem után, hogy majd szétvetette a házat. A szokásosnál kissé gyorsabbra vették a tempót, így is hosszabb lett hat percnél.
Hatása azonban évtizedekre nyúlt a 60. évforduló után is, hiszen az idő múlása mit sem koptatott rajta. Klasszikus és örök érvényű, ma is friss és bizonyára az utókor is úgy fogja kezelni, ahogy a mi korunk Bachot, Mozartot, Lisztet, Bartókot.
