Mert aki hazudik, az csal, / Aki hazudik, az lop, / Hazudni, csalni: csúnya dolog – énekelte Nagy Feró A kétezredik év felé című klasszikusában valamikor a nyolcvanas évek második felében. Akkori gimnazistaként imádtuk ezt a dalt, úgy éreztük a refrén igazsága pontosan leírja a körülöttünk alakoskodó romániai rendszert. És a rém egyszerű következtetések kimondása, kiéneklése felszabadító erővel hatott, mintegy jelezve, hogy a lázadás mindig a kórkép felállításával és hangos felvállalásával kezdődik, ez vezethet el az akkor még alig értett szabadsághoz. Mert mi ott, a házibulik szűk nappalijában igenis szabadnak éreztük magunkat a babos kendővel a nyakunkban, a megcáfolhatatlan igazságunkkal. Bátrak és rettenthetetlenek voltunk azon a pár négyzetméteren.
Hobó volt a másik, akitől a lázadást tanultam. A Vadászat és a Középeurópai Hobo Blues című lemezek arról beszéltek, hogy lehet okosan is, az intellektus segítségével és nem csupán nyers erőből lázadni, és arról is, hogy az irónia olykor hatásosabb fegyver minden kiabálásnál. Ferót és Hobót hallgatva az olcsó kazettás magnón biztos voltam benne, hogy én nem leszek, nem lehetek a rendszer része. Akkor még azt hittem, hogy ez csupán a kommunista diktatúrára vonatkozik, de ma már tudom, hogy mindenféle – elnyomással, önkénnyel kacérkodó – rendszer ellen felvérteztek. Megtanítottak hát nyelvet ölteni az apák felszínes, operettes megalkuvásaikra, és megrepeszteni a falakat pusztán azzal, hogy a megfelelő szavakat helyeztük feszítővasként a résekbe.
Ponyvaízű történet, hogy a lázadóknak (vagy a hallgatóságnak) nem lenne szabad megöregedniük. Hiszen az életfogytig lázadás koherens képviselete csak nagyon keveseknek adatik meg. A megtért, nyugdíjas rebellis előbb vagy utóbb megbotlik, és diszkréten elfogadja a szívéhez közelálló hatalom vagy rendszer békejobbját, rajongóvá válik, ami egyben az annyira kedvelt éleslátás elvesztését is jelenti. Ki hitte volna, hogy egy napon Hobó Vidnyánszky színházában mesél majd a lázadás emlékeiről, Feró pedig szeretetcsasztuskákat ereget a vezérlő tábornok felé, hogy hűségét félreérthetetlenné tegye? Persze a nemzet csótánya és az úttalan utak vándora is lehet hűséges, csak épp a kritikátlanság hiánya teszi őket mindannyiunk veszteségévé, a lázadást nosztalgiává. Pedig az irónia és a nyers erő most is ráférne azokra, akiket a jelenlegi rendszer a lehető legtermészetesebb módon rekeszt ki magából.
Tudom én, hogy odabent ezt az ellentmondást el lehet sikálni valahogy. A megtért lázadó nap mint nap felmenti magát az alaptevékenysége alól. Hiszen a jó ügy érdekében minden megengedett. Csak ők eddig arról énekeltek, hogy a jó ügynek egyből befellegzett, hogyha kényszerként, ellentmondást nem tűrőként telepszik rá mindenkire. Vajon hogyan reagálnának a jó ügy képviselői, ha az orruk alá dörgölnénk A kétezredik év felé aktualitását mit sem vesztett refrénjét? Tényleg utálják még az egész huszadik századot? Vagy a vármegyés, ispános, urambátyám-féle időszak már kivételnek számít? Vagy térjünk vissza Hajmási Péter-Pitkye Pálhoz?