Kivételes aktivitást fejt ki külgazdasági és külügyminiszterünk. A hét elején Belaruszban mozdította elő a békét, abban az országban, ahol sok orosz katona állomásozik, s ahonnan rakétákat lőttek ki Ukrajna területére. Megelőzve a reakciókat, Szijjártó Péter meg is jegyezte: a nyugati liberális média támadja majd, mondván, „milyen rossz”, hogy Minszkben tárgyalt.
A felvetés nem volt alaptalan, elvégre Európa utolsó (?) diktátorának hazájába látogatott. Vizitjének hírértékével kapcsolatban azonban tévedett: a nyugati média egy sort sem szentelt neki, mert egyrészt a hír az lenne, ha Kijevbe ment volna, másrészt a nemzetközi médiumok között nincs öldöklő verseny, hogy melyikük ad több beszámolót Szijjártó megnyilvánulásáról. Igaz, Alekszandr Lukasenko egykori elnökválasztási ellenfele, Szvetlana Cihanouszkaja felfigyelt Szijjártó vizitjére, vagy úgy is mondhatnánk, elborzadt rajta.
Külügyminiszterünk a napokban nekiment a német kormánynak is, amely a „szuverenitásunkat támadja” azzal, hogy nem szállít irányítási rendszert Paks 2-höz. Persze felvetődik a kérdés: akkor mi is beavatkozunk Ukrajna belügyeibe, mert nem szállítunk fegyvert az önállóságáért folytatott harcához? Szijjártó ellenfelei közé tartozik az amerikai nagykövet is, külügyminiszterünknek „teljes mértékben érdektelen”, hogy mit gondol, ami, lássuk be, bölcs hozzáállásra vall.
Szijjártó legutóbb Strasbourgban az ukrajnai nyelvtörvényt és persze ezzel együtt a kijevi kormányt támadta. A jogszabály valóban erős javításra szorul, de az mintha nem jutott volna el Szijjártó tudatáig: ha minden nyugati és visegrádi államot elidegenít magától, akkor partnerek nélkül aligha tud nyomást gyakorolni Ukrajnára.
Szívből reméljük, tényleg a kárpátaljai magyarok iránti aggodalma vezérli, és nem az, hogy hősének tartsa a Keletet mintának tekintő itthoni tábor.